Alig néhány hónappal Shakespeare születése után, 1564 nyarán kitört a bubópestis. Stratford-upon-Avon lakosságának egynegyede meghalt a járványban, a csecsemőnek azonban nem lett semmi baja. Már felnőttként, Londonban is hasonló szerencsével úszta meg a pestist.
A hirtelen jelentős népességnövekedést elkönyvelő angol fővárost nem megfelelő lakhatási viszonyok, a higiénia és a köztisztaság jellemezte. Ugyan a korabeli doktorok nem látták az összefüggést az utcákat ellepő patkányok és a betegség terjedése között, bizonyos prédikátorok viszont a pestist a színdarabokért és a színházért járó isteni büntetésnek tartották. Bár akkoriban jóval alacsonyabb volt az emberek várható élettartama, de egészen megdöbbentő olyan adatokat olvasni, hogy a 10 és 35 év közöttiek esetében a legmagasabb a halálozási arány.
A járványok általában tavasszal és nyáron törtek ki, és amint elérte a heti járványos eredetű halottak száma a harmincat, a hatóságok – fő védekezési módszerként – rendszerint megtiltották a tömegrendezvényeket.
1560-tól kezdve Londonban szinte évente felütötte a fejét valami gyorsan terjedő betegség, influenza vagy pestis. Ha arra gondolunk, hogy 1592. szeptember 29. és 1594. április 1. között 19 hónapig, 1603 és 1613 között pedig összesen 78 hónapig voltak zárva Londonban és a város 12 kilométeres körzetében a játszóhelyek, nem mondhatjuk, hogy a színháztulajdonosnak vagy színésznek állni egyet jelentett az anyagi biztonsággal. Előbbiek vállakozóként igyekeztek több lábon állni, ezért volt bordély és állatheccekre specializálódott szórakozóhely is a portfóliójukban, de járvány idején értelemszerűen azokra is lakat került. A színészek ezért vagy más munka után néztek, vagy ha szerencséjük volt, vidéken turnézó truppokhoz csatlakoztak, amelyek vezetői remélték, hogy ekhós szekereik gyorsabbak, mint ahogy a pestis híre Londonon túl ér.
Ugyanakkor a Titkos Tanács egy, 1593. május 6-án kelt levele szerint nem egyszerűen engedélyezték, de már-már megkövetelték, hogy a társulatok pestistől mentes, az említett 12 kilométeres körzeten kívüli településeken művészileg karbantartsák magukat, „hogy minél inkább készen legyenek Őfelséges szolgálatára (…). Ez tehát rendelkezés, és megköveteljük, hogy akadályoztatás és ellentmondás nélkül gyakorolhassák mesterségüket a nekik legalkalmasabb időben és helyeken (kivéve az istentisztelet szokott óráit).”
Azt is érdemes feljegyeznünk, hogy 1594-ben jó néhány drámát adtak ki nyomtatásban, olyan sikerdarabokat, amelyeket addig féltve őriztek a színtársulatok,
a vesztegzár feloldása alatti időszakokban pedig gyorsan újranyitották a színházakat, sőt fejlesztették is az épületeket, és dömpingszerűen mutatták be az új darabokat.
Hogy Shakespeare ekkoriban merre járt, nem tudjuk. Társulati tagként nem találjuk az engedélyeken. Elképzelhető, hogy szabadúszóként dolgozott, és arisztokrata pártfogásban élve írt. Nem csupán kiseposzokat, feltételezhetően Southamptom 3. earljének udvarában – hiszen neki ajánlotta ezeket -, hanem színdarabokat is, amiket a járványmentes időszak új együttese, a Chamberlain’s Men tűzött műsorra. Köztük a Rómeó és Júliát, amelynek két kvartója is van. Az első, a rövidebbik, a „rossz” egy olyan szövegváltozat, amit valaki emlékezetből írt le, és a második, későbbi verzióhoz képest 800 sorral rövidebb. A magyarázatot erre szintén a pestits adhatja meg: 1597-ben a járványszünet idejére egy húzott változattal turnéztak a vidéki városokban.
Alig keverték ki az 1604-es, 30.000 áldozattal – a főváros lakosságának egytizedének halálával – járó járványt,
1606 nyarán ismét komoly pestis pusztított Londonban, ezért feltételezhetjük,
hogy a Lear királyt Shakespeare karanténban írta.
Az országát lányai között felosztó Leirről, a kelta mitológiából, még a vaskorból, az Kr. e. 7-8. századból eredeztethető hősről szóló darab 1603 és és 1606 között keletkezett. További forrásai között megtalálható többek között Holinshed Krónikája, Edmund Spenser Tündérkirálynő és Philip Sidney Árkádia című műve, de felismerhetjük benne a magyar nyelvterületen A só címen ismert népmese motívumait is. Az első feljegyzés az előadásról az 1606-os Szent István napjáról, azaz december 26-ról származik. Az 1608-as quartóból és az 1623-as Első Fólióból ismerjük szövegét. A restauráció alatt megváltoztatták a befejezést, egészen a 19. századig boldog véggel játszották Lear király tragédiáját, amelynél jobbat soha senki nem fog írni, legalábbis G. B. Shaw szerint.
Az 1606-os pestisjárvány áldozatai közt ott volt egy 40 éves asszony, Marie Mountjoy is, annak a Silver Street-i háznak a tulajdonosa, ahol Shakespeare bérlőként lakott, és akivel jó kapcsolatot ápolt az író. A Globe és minden más színház zárva volt, csakúgy, mint a boltok, alig jártak az utcán a hullaszállítókon és a kóbor állatokon kívül, a városból kitiltották a koldusokat, és állandóan szóltak a harangok a halottakért.
Nézzünk néhány idézetet, ami a pestis élményére utal(hat). „Ezek az utóbbi nap- s holdfogyatkozások nem jót jelentenek nekünk; ámbár a természet bölcsessége ezt így is, úgy is magyarázhatja, a természetet magát is ostorozzák a bekövetkező események: a szeretet meghűl, a barátság meghasonlik, testvérek összecsapnak, a városokban zendülés, viszály a falukon, palotákban árulás, s a viszony felbomlik apa s fiú között” – mondja Gloster Edmundnak (Lear király I./2, Vörösmarty Mihály fordítása). Lear pedig így átkozódik: „Hát minden vész, mely a híg levegőben / Végzetszerűleg függ a bűn felett, / Leányaidra csapjon!” (III./4.) Saját lányát sem kímélik átkai: „Betegség testemben, mit kénytelen / Vagyok magaménak mondanom: fekély vagy, / Duzzadt kelés, mirígyes daganat / Romlott véremben.” (II./4.)
„Sírás és sikoly tépi az eget / S észre se veszik; a gyász szinte új, /
Divatos mámor: ha lélekharang szól, / Nem kérdik, kinek, s a jó élete /
Hervadóbb, mint virág a kalapon, / Beteg se volt, csak meghal”
– számol be Ross skót nemes Macduffnak arról, mi történik otthon. (Macbeth IV./3., Szabó Lőrinc fordítása)
Vagy ahogyan Timon átkozódik: „Föld minden átka, / Halmozd hatalmas, mérges lázaid / Athénre: vesszen! Hideg szélütés, / Törd nyomorékká a városatyákat, / Amilyen az erkölcsük! Vad gyönyörvágy, / Lopózz ifjaink csontjába-velejébe, Hogy az erény sodrával szembeszállva / Kicsapongásba vesszenek! Fekély s rüh, / Vesd be egész Athén husát, s legyen / Örök ótvar a termés, a lehellet / Ragály, és mint a barátság, csupa / Méreg minden érintkezés.” (Athéni Timon IV./1., Szabó Lőrinc fordítása)
Nem lehet tehát véletlen, hogy a Lear király, és mellette a szintén 1605-1606-ban keletkezett Macbeth, az 1607 elején bemutatott Antonius és Kleopátra annyira sötét hangulatú művek, és az sem, hogy 1605 után Shakespeare már nem írt vígjátékot.
