1904. december 17-én született és 1979. október 10-én hunyt el Ladomerszky Margit színművész, aki legnagyobb sikerét G. B. Shaw Warrenné mestersége című darabjában aratta. Színész és szerep páratlanul szerencsés találkozásáról írt a kritika. Warrennét először 36 évesen alakította, és különböző színházakban, más-más rendezésekben, változó partnerekkel pályája során mintegy hatszáz alkalommal játszotta.
Az Országos Színészegyesület iskolájának elvégzése után 1924-ben lépett színpadra Székesfehérváron. 1925–26-ban Kaposváron, Szegeden játszott, 1927 és 1929 között Pécsett volt tag, ahol állandó, egy újságíró szerint „szinte eszményi” színpadi partnere volt Jávor Pál. 1929-ben szerződtette a Vígszínház, ahol főleg jellemszerepeket osztottak rá. 1945-ben tagja lett a Pódium Kabarénak, ezt követően 1966-os nyugdíjazásáig a Nemzeti Színházban játszott.
Legendás szerepében, Warrennéként először 1943. szeptember 11-én lépett színre a Vígszínházban, Horváth Árpád rendezésében. Ezt követte 1947-ben a Nemzeti Kamaraszínházban Major Tamás színrevitele, majd egy 1951-es felújítás az akkori Katona József Színházban Major és Vadász Ilona rendezésében. 1955 tavaszán a József Attila Színházban játszotta (rendező: Vass Károly), 1957-ben ismét a Katonában, új betanulásban, Major rendezésében. 1967-ben Berényi Gábor ugyanitt újrarendezte az előadást, a címszerepben Mezei Máriával, ám amikor a színésznő megbetegedett, Ladomerszky visszakapta és visszavette Warrennnét.
Egy férfi kollégája állítólag azt mondta róla:
„Ladomerszky Margit mindig első tudott maradni — a második sorban…”
Egy újságíró a furcsa, talán dehonesztálónak ható kijelentést így indokolta: „A ragyogó vidéki kezdés és a későbbi három sikerállomás (Warrenné, Higginsné, Polezsajevné) után és közben rengeteg szerepet eljátszott még, s csaknem mindegyiket sikeresen, hibátlanul; csak éppen mindig volt valaki mellette a színpadon, akire jobban oda kellett figyelni, s ő – ez a
korán ezüstbe forduló hajú, méltóságot sugárzó tartású, szép beszédű asszony
– szerényen állt mindig kissé oldalt; szinte nem is csodálható, hogy a színházi (és közéleti) politizálás néha nemcsak oldalra, de egyenesen félreállította, volt idő, amikor nem azért dicsérték meg, mert a legsötétebb években rendszeresen vett részt munkáselőadásokon, hanem szemére vetették, hogy szociáldemokrata párttagként tette; még méltatlan és korai nyugdíjazása mögött is valami ilyesféle vád lappangott. (…) Sikeresen indult, mint aki tarsolyában hordja a marsallbotot, és békésen, szinte derűs fölénnyel lett belőle közkatona. Mindig mosolygós beszélgetőpartner volt, mindig segítőkész kolléga, s ha sérelem érte, elfeledtette vele magánélete: jóban-rosszban élte végig nem mindig rózsás évtizedeit férjével. Angyal Lászlóval, akinek – ne hasson itt fellengzősnek a szó – őrangyala volt, támasza, és ha kellett, megmentője.”
Volt Roxane, Júlia, Nóra, Melinda, Titánia és a Tragédia Évája, vendégként játszotta az Erkel Színházban a János vitéz Mostoháját. Saját bevallása szerint nem szerette a naiva és drámai szerepeket, ő maga kérte egyik vidéki igazgatóját, hogy osszon rá jellemszerepeket, furcsa karaktereket, amelyek mögé elbújhat. 1966-ban lett érdemes művész. Játszott az egyik első hangosfilmben, az 1932-es Tavaszi záporban, utolsó filmje az 1978-ban forgatott Drága kisfiam volt.
