A bruchsali kastély nem csupán egykori rezidenciaként látogatható, de egy 300-nál több zenélő automatából álló gyűjteménynek is helyet ad. A három szintet bejárva különös időutazáson vehetünk részt: az első termek zenélő óráitól eljutunk az Apple Music-ajándékutalványig.
A Mannheim közelében álló bruchsali kastély 1722-től volt a speyeri hercegpüspökök rezidenciája. Utolsó lakója viszont egy őrgrófnő volt, 1832-es halála után elsősorban a katonaság használta a barokknak és a rangnak megfelelően díszes kastélyt. Már az 1920-as években múzeumként nyitották meg. A második világháború jelentős károkat okozott az épületben, az első termet 1975-ben adták át a nagyközönségnek, a teljes rekonstrukció 2017-ben fejeződött be.
A múzeumban kiállított zenélő automaták története valamivel több, mint háromszáz évet ölel fel, legrégebbi darabjai kisebb és nagyobb órák, amelyek nagyjából egyidősek a kastéllyal. Az álló órák dolgozó- vagy könyvtárszobák és a társasági életnek helyet adó termek fókuszpontjai voltak, a kisebb szerkezetek az íróasztalokat díszítették. Ezek a reprezentációt szolgáló tárgyak a 19. századra az arisztokrácia körein kívülre is eljutottak, és az alsóbb társadalmi osztályokban tekintettek rájuk úgy, mint státusszimbólumra. Van arról feljegyzés, hogy az 1820-as években az elegánsabb bécsi fogadók tulajdonosai zenélő szerkezetekkel emelték műintézményük fényét, ezzel összefüggésben pedig az áraikat is. Méretesek ezek a zenélő szekrények, amelyek persze nem maguktól működtek, hanem tekerni kellett őket.
Ezzel egyidőben Svájcban Antoine Favre-Salomon piacra dobta zenélő dobozait, amelyek akár 12 dallamot is le tudtak játszani. Hatalmas kereslet mutatkozott, külföldre is termeltek. Kezdetben a munkások megkapták az alkatrészeket, azokat hazavitték, és otthon szerelték össze a dobozkákat. Ahogy nőtt a vásárlói igény, úgy professzionalizálódott a gyártás, és elindult az üzemi termelés. Igaz, hogy a fonográf megjelenésével hirtelen leáldozott a csillaguk, de gyorsan megtalálták a menekülőutat a svájciak: a technológiához új funkciót kerestek. A dekorativitás és a használati érték együtt számított.
Beépítették a zenélő szerkezeteket varró-, ékszer-, sőt szivardobozokba, a designnak csak a fantázia szabott határt.
Ráadásul ezek a dobozkák azóta is divatban vannak, az már más kérdés, hogy míg kezdetben Kína exportcélpont volt, ma pedig onnan érkeznek a szuvenír- és ázsiai boltok polcaira világ minden tájára.
Bár jóval korábban léteztek zenélő babák, de igazán divatba ekkor jöttek az ember- vagy állatformájú, meglepő, mulatságos vagy épp bizarr mozgó és muzsikáló mechanikus szerkezetek. (Ezeket nem ritkán órákkal kombináltak a francia és a svájci mesterek, már csak azért is, mert az automaták kitalálói, építői ennek a szakmának voltak a képviselői.) Az androidok I. világháború után terjedtek el, de az otthoni szórakozást felváltotta a kőkemény üzleti cél, hiszen figyelemfelhívó reklámeszközként kezdték el használni a korabeli vállalkozók.
Míg az utcai előadóművészek a verkliben, a vendéglátósok az egyre gyorsabban fejlődő -fonokban látták meg a lehetőséget. A különböző lokáloknak sajátos hangulatot adott a zene, sőt volt, aki kifejezetten azért ült be valahová – a hely pedig gyorsan átalakult zenés-táncos mulatóvá.
Ha automata zenekar (vagy inkább zenekarautomata?) szolgáltatta a zenét, garantált volt, hogy tolongtak a bejáratnál.
Félszobányi és kislakásnyi méretű zenegépekre táncolt már a boldog békeidőkben az ifjúság, de a következő generációra, azaz az 50-es évekre sem mentek ki a divatból.
A moziban a némafilmeket nem csupán élőben játszó zongoristák, hanem zenegépek is kísérték a vetítést. Ezek egy része már nem európai, hanem amerikai gyártmány volt, amelyekbe az akkori ízlésnek megfelelően jazzszerzeményeket vagy klasszikusok jazzátiratait táplálták be.
Apropó, Amerika. Tudták, hogy Rudolf Wurlitzer 1853-ban, 22 évesen indult el Szászországból az Újvilágba? Cincinattiben a Rudolph Wurlitzer Company tulajdonosaként kezdetben hangszerimporttal foglalkozott, de az 1880-as évektől hangszergyártással is foglalkozott a cég, és amikor sikerült a zenélő dobozok technológiájának a jogait megszerezni, már a gépzongorákat is maga gyártotta. Későbbi szabadalmainak hatása a nyelvben, a vezetéknév köznevesülésében is megjelenik.
Ha azt mondjuk, wurlitzer, a világ minden táján pontosan tudják, mire gondolunk. Hírnév terén ennél többet valószínűleg nem lehet elérni.
A kiállítás abban a tekintetben régimódi, hogy a mindent a szemnek, semmit a kéznek elv mentén készült. A gépzongorától a wurlitzerig körülbelül harminc megszólaltatható zenegép van, de sajnos egyiket sem indíthatja be a mezei látogató. Szerencsére viszont a teremőrök lelkesen kapcsolják be a gépeket, amelyek tényleg képesek meglepetést okozni. A múzeum munkatársai lelkesen elmesélik a működés mechanizmusát. Nem leplezik le a csodát, de egy kicsivel beavatottabbnak érezhetjük magunkat.
Mivel a tárlat szigorúan az időrendiséget követi, az utolsó termekben érünk el oda, hogy a látogatók túlnyomó része saját emlékeket tud felidézni a kiállított tárgyakról, legyenek azok lemezjátszók, szalagos vagy kazettás magnók, walkmanek, CD- és minidisc-lejátszók, amelyek kapcsán fölmerülhet a kérdés, hogy a zenélő automaták milyen halmazába is tartoznak ezek. Nehéz a válasz, de legyünk megengedőek, és mondjuk azt, hogy ezek is gépek, amelyekből zene szól. Mára a szalag eltűnt, a vinyl, a CD, a kazetta egy szűk rétegben reneszánszát éli, de valószínű, hogy a legtöbben a felhőből hallgatjuk a felvételeket. Önök szerint ennek a korszaknak vajon milyen múzeuma lesz?
