Százhúsz éve, 1902. március 7-én született Tímár József Kossuth-díjas színész, érdemes és kiváló művész.
Gerstner József néven Budapesten jött a világra. Már gyerekkorában rajongott a versekért, elemistaként gyermekelőadásokon vett részt. Apja azonban textilmérnöknek szánta, ezért is érettségizett kereskedelmi iskolában, de miután fiatalon árván maradt, 1923-ban inkább a Színiakadémiára jelentkezett.
Az intézménynek csak két évig volt hallgatója, mert Hevesi Sándor, a Nemzeti Színház igazgatója leszerződtette, mondván: „az akadémián úgyis csak elrontanák”. Művészete a Nemzetiben alakult ki, keresetlen, szinte eszköztelen ábrázolásmódja, jellegzetes, gazdag tónusú hangja széles szerepkörben érvényesült, így az évek során erőteljes jellemszínésszé vált.
Életeleme volt a színpad, nem ismert műfaji vagy szerepköri korlátokat, több mint kétszáz szerepet alakított harmincöt éves pályafutása alatt. Eljátszotta Ádámot és Lucifert Az ember tragédiájában, Mefisztót a Faustban, Shakespeare drámái közül Othellót és Antoniust, VII. Gergelyt és Széchenyit Németh László drámáiban, Rank Doktort Ibsen Nórájában, a Színészt Gorkij Éjjeli menedékhelyében, Agárdi Pétert Heltai A néma leventéjében, Versinyint Csehov A három nővérben.
Élete végéig fájt azonban neki, hogy nem lehetett Rómeó, hogy Hamlet helyett meg kellett elégedjen Fortinbras szerepével, és nem léphetett színre Cyranóként és Peer Gyntként.
Több filmben szerepelt (Semmelweis, A harag napja, Rokonok, Gázolás, Két vallomás, Vörös tinta), művészetének emlékét versfelvételek is őrzik, József Attila, Ady, Radnóti műveinek avatott tolmácsolója volt.
Pályájának íve a negyvenes évek elejéig töretlen maradt, nem csak a szakma és a közönség ismerte el, a kritikusok kedvence is volt. Szókimondó, bátor emberként kiállt az ordas eszmék ellen, 1942 nyarán, amikor megjegyzést tettek a társaságában lévő „nem árja” hölgyre és úrra, indulatosan kijelentette, hogy a fiából inkább zsidót nevel, mert utálja „ezt a tehetségtelen magyar középosztályt”. Az ügyet felkapta a jobboldali sajtó, amely „nemzetgyalázást” emlegetett, Tímár ellen ügyészségi eljárás indult. A Nemzeti felfüggesztette tagságát, behívták katonának és büntetőszázadba került.
A szellemi élet kiemelkedő alakjai mellé álltak, kérvényüket Bajor Gizi adta át Horthy Miklós kormányzónak, aki kegyelmet gyakorolt. A nyilas hatalomátvétel után, 1944 őszén ismét letartóztatták, mert röpcédulát találtak nála, a Margit körúti fogházból decemberben sikerült megszöknie, és családjával együtt túlélte Budapest ostromát.
Szókimondó természete miatt a háború után újra bajba került. Bírálta a kommunista rendszer intézkedéseit, sőt vezetőit is, amit a besúgók azonnal jelentettek. 1950 elején azzal vádolták meg, hogy 1949 szilveszterén „fasiszta módon szavalta a Szózatot” – ez volt az első alkalom, hogy előadásmódot, és nem írott szöveget kifogásoltak vagy cenzúráztak. Az ország egyik legnépszerűbb színészét ellenségnek minősítette a kultúrpolitika, és nemcsak elbocsátották a Nemzeti Színháztól, hanem a színi pályától is eltiltották.
Tímár vasesztergályos-átképzős lett a MÁVAG-ban, majd jegyszedő a Sportuszodában, végül Gábor Andor közbenjárására engedélyezték, hogy vidéken mégis színpadra lépjen. A miskolci színházhoz szerződött, az 1951-52-es évadot már ismét a fővárosban, az Ifjúsági Színházban töltötte. 1953-58 között a Madách Színház tagja volt, 1959-ben került vissza a Nemzeti Színházhoz.
1957-ben súlyos beteg lett, tüdejét rák támadta meg. A Nemzetiben utolsó, legendás alakítása Willy Loman figurája volt Arthur Miller: Az ügynök halála című drámájában. Már halálos betegen alakította a szerepet, az orvosi tiltás ellenére minden este kijött a kórházból, hogy két órára eljátszhassa a halált, megrendítő küzdelme ma is a művészi helytállás és küldetéstudat jelképe. Utoljára 1960. május 24-én lépett színpadra, a halál október 3-án Budapesten érte, a Farkasréti temetőben kísérték utolsó útjára.
1956-ban érdemes, 1960-ban kiváló művész lett, a Kossuth-díjjal 1957-ben tüntették ki. Az új Nemzeti Színház parkjában szobor őrzi emlékét. Párkányi Raab Péter alkotása Keleti Éva fotóriporter emblematikus képe alapján készült, azt a pillanatot megörökítve, amikor a már nagybeteg művész megemeli bőröndjeit, hogy kipróbálja, elbírja-e még az előadás alatt…
