Október 28-ig látható a spanyol fotográfia kiemelkedő alakjának első magyarországi kiállítása, amely a barcelonai női mozgalmak ikonikus pillanatait idézi fel. A témaérzékeny Pilar Aymerich optikája túlmutat a flamenco és a legyezők hatáskörén, különleges technikai megvalósulásban. A barcelonai Galería Cero vezetője, a műkritikus Carmen Dalmau számos izgalmas területre, anekdotába vezet minket a tárlat kapcsán.
Dübörgő 60-as évek, Barcelona, London, majd Franciaország
Az 1943-ban született Pilar Aymerich a barcelonai Escuela de Arte Dramatíco Adrià Gualban tanult színházi rendezést. A korabeli Franco-diktatúra afféle kis szigete volt ez az intézmény, amely függetlenséget, szabad önkifejezést biztosított a diákoknak, miközben a korszak kulturális forradalmi törekvéseit is – a maga kereteihez mérten – próbálta adaptálni. Aymerich itt sajátította el azokat a technikai, perspektívabeli, látásmódbeli aspektusokat, amelyek később meghatározták fényképeinek technikai világát. Itt tanulta meg a fény-árnyékkal, illetve a színekkel és a beállításokkal való vizuális strukturálást.
„Pilar Aymerich a ’60-as évek Barcelonájában a szabadságot kereste. Akármennyire is hihetetlen, Spanyolország akkoriban korántsem a „napfény ízének” számított, elképesztő sötét időszakát élte az ország Franco diktatúrája miatt. A fiatal színházművészek számára az Escuela de Arte Dramatíco Adrià Gual volt az egyetlen (részleges) szabadságot képviselő intézet akkoriban. Ezután Pilar a korabeli kulturális forradalom centrumába, a Beatles, a Rolling Stones világába, Londonba ment szerencsét próbálni, azonban itt nem igazán találta a helyét. Egy fotós nagybácsijához ment át Franciaországba, nála tanulta ki végül a fényképészetet” – mondja Carmen Dalmau.
A két úttörő
„Pilar visszatérése Barcelonába a 70-es évek közepére tehető, amikor egy érdekes tranzitidőszak volt jelen Spanyolországban. Franco 1975-ben meghalt, tehát a diktatúra megszűnt, de a köztársaságtól és a demokráciától még nagyon messze volt a náció. Valami véget ért, de az új még javában váratott magára. Ekkoriban szövetkezett Pilar a színházi stúdiumok alatti barátnőjével, a feminista író, újságíró Montserrat Roiggal. Montserrat cikkeket, riportokat készített, Pilar fotózott hozzá. Ennek az átmeneti időszaknak úttörői voltak ők ketten a 70-es–80-as években. Bekapcsolódtak a női mozgalmakba, illetve csakis olyan demokratikus sajtóorgánumokban publikáltak, mint például az El Paìs.”
A kiállításon szerepel egy fontos, programadó Montserrat-kép, amelyen a múlt és a jövő harmóniájának finom megteremtése a cél, sok fehér, világos tónussal. Montserrat állapotosan ül egy régi hintaszékben, ami ezt jelképezi. Háttérben Picasso Guernicája látható, ami szimbólum. Akkoriban az ellenzéki álláspontot valló és képviselő családoknál státuszszimbólumnak számított a Guernica-reprodukció kitétele a családi fészekben. A Modigliani-kép a feminin minőségre utalt.
Pozícióváltások, női szabadságharcosok
„Barcelona sokkal inkább a demokratikus törekvések központjának számított, mint bármely más város, Madridot is beleértve. Az itt kialakult kontúros női mozgalmak segítették az ország szellősebb, korszerűbb, szabadabb szisztémájának kialakulását. Hálával tartozunk azoknak az elszánt, bátor nőknek, akik lassan, de kivívták a szabadságot. A nők akkoriban semmilyen joggal nem rendelkeztek Spanyolországban, bűncselekménynek számított például a megcsalás, tiltott volt a válás. Ha egy nő megszerezte a jogosítványt, nem vásárolhatott autót a férje (adott esetben az apja) aláírása nélkül! Ahhoz, hogy valaki bankszámlát nyisson, ugyanez a szabály lépett érvénybe. Elképesztő mennyiségű volt a fizikai és verbális abúzus. Hihetetlen patriarchális, szűk és sötét volt akkoriban minden az országban. Pilar fotóin olyan nőkkel szembesülhetünk, akik kivívták, megharcolták a ma élhetőbb lehetőségeinek feltételét” – folytatja Carmen Dalmau.
„Ez egy nagyon ikonikus alkotása Pilarnak, ezért is erre esett a választás, mint a tárlat vezető képe. Az első női szabadságért megrendezett tüntetésen készült. A feliraton az szerepel: „házasságtörő vagyok”. Minden ott van a képen, ami a nagyszerű és érzékeny fotósra jellemző. A feminizmus hangsúlyosságát és erejét jelképezi. Ennek a nőnek el akarták venni a 6 éves gyerekét, mert megcsalta a férjét, miközben a fickó egy kiállhatatlan, durva ember volt. Azért is különleges a fotó, mert hagyományosan ugye a férfiak hordják így a gyerekeket a nyakukban, itt viszont a nő teszi ezt. Erős, az élet kihívásaival bátran szembenéző, önálló nőt mutat ez a kép, amely talán elgondolkodtat a férfi-női szerepek skatulyán kívüli, új gondolkodás lehetőségéről” – mondja a kurátor.
„Ez a kép az ikonikus, nagy hagyománnyal rendelkező barcelonai Paranimf egyetemen készült, az egyik első feminista kongresszus alkalmával. Érezhetjük, mennyire finoman képes játszani Pilar a jelekkel, vizuális kódokkal, kontrasztokkal. A felső sorban egytől egyig csakis férfi professzort látunk, azonban a konferencián mindenki nő, ugyanakkor gyönyörű a kontrasztja a takarítónőnek is a sok edukált, jól szituált nő között. Nagyon festői a reprezentációs keret ebben a reneszánsz minőségben, utal erre a perspektíva és a fehérség tudatos használata is. Pilarnál itt is fontos, hogyan dolgozik a fehérrel. Általában a fotósok a feketétől indulnak és így érnek a fehérhez. Ő ezt pont fordítva teszi, a szürke árnyalatok így sokkal mélyebb kontextust kapnak, emiatt nagyon sok dimenziója lesz a képeknek” – állapítja meg Carmen Dalmau.
„Retikül-performansz”
„Ez egy tüntetés az erőszak ellen, egy színházzal a háttérben. A legjobb helyet kereste Pilar, hogy elkapja a megfelelő pillanatot. Azt gondolom, megtalálta. Egy forró vérű férfiről szóló produkciót hirdet a színház, közben masszívan zajlik a nemi erőszak elleni demonstráció. Meg kell említenem, hogy ezek a felvonulások általában rendőri megjelenéssel zárultak. Pilarnak volt egy erős és pimasz stratégiája ezeken az alkalmakon: mindig nagyon elegánsan, sminkkel, gyakran magassarkúban jelent meg. Amikor megérkezett a rendőrség, amíg a többiek „menekültek”, ő szépen előhúzta a retiküljéből a kis tükröt és a púdert vagy rúzst, majd a lehető legnagyobb nyugalommal és bájjal sminkelni kezdett, mintha mi sem történne” – teszi hozzá a kurátor.
Apróvadak akcióban
„Nem léteztek óvodák és bölcsődék, ezek megnyitásáért tüntetnek itt a gyerekek. Érdekessége a képnek, hogy Pilar – mint mindig – itt is remekül megválasztotta a távolságot és a magasságot. Nagyon közeli, frontális a beállítás, a gyermekek magasságából adódóan tudja igazán teljes érvényű főszereplőknek tenni őket. Nagyszerűen ötvözi a lágyságot, szabadságot, miközben súlyos üzenetet közvetít. Furcsa kettősség uralja a képet, ettől ennyire hatásos. Fontos, hogy optimista szemléletű, ami a jövő nyitottságára és reményére utal.”
Feudális 70-es évek
„Ez a kép egy cselédlányt ábrázol egyenruhában, 1976-ban. Ezek a lányok általában vidékről érkeztek, semmilyen jogokkal nem rendelkeztek, feudális viszonyok között voltak tartva. Két lépcső volt minden házban, az egyik a családnak, a másik a cselédnek. A szobájuk a konyha mellett volt, nem túl jó körülmények között. Kötelező volt egyenruhát is viselniük. A beállítást tekintve, itt is tudatos szándék a fotós pozíciója felülről, ami érzékelteti a cseléd alsóbbrendű társadalmi pozicionálását. Háttal áll továbbá, nem látjuk az arcát. Fények, technika szempontjából itt is fontos a fehérrel való játék, ami oldottabbá teszi ezt a nyomasztó és súlyos témát” – teszi hozzá Carmen Dalmau.
Hálára inspirálva, közös gondolkozásra, elmélyülésre hív Pilar Aymerich első hazai tárlata, amely október 18-ig tekinthető meg a Cervantes Intézet kiállítóterében. A spanyol fotós olyan ikonikus pillanatokat örökített meg, amelyek nem csupán a spanyolországi női mozgalmak, hanem az egyetemes nőtörténet kardinális pontjai is.
