Elisabeth Leonskaja február 9-én adott koncertet a MÁV Szimfonikus Zenekar vendégeként. A Bécsben élő zongoraművészt hitvallása mellett Csajkovszkijról, Szvjatoszlav Richterrel való különös kapcsolatáról és egy nem mindennapi találkozásról is kérdeztük.
– Nem először lép fel Magyarországon. Milyen tapasztalatai vannak?
– Nem először, de nem is elégszer. 2019-ben a Budapesti Fesztiválzenekarral játszottam Beethoven IV. és V. zongoraversenyét, tavaly a Kaposfestre kaptam meghívást, most pedig a MÁV Szimfonikusokkal dolgozom. Ami a legfontosabb a számomra, hogy a magyar muzsikusok szeretik, amit csinálnak, szeretik a zenét, ez az első pillanattól kezdve érezhető. Az előbb lett vége a próbának, de bármeddig dolgozhattunk volna, mindenki jelen volt, lélekben is és fejben is, senki nem azon gondolkozott, hogy mikor lesz már vége.
– A MÁV Szimfonikus Zenekarral csak most találkozott, de ha jól tudom, Farkas Róbert karmesterrel már jól ismerik egymást.
– A menedzserem mutatott be minket egymásnak, amiért nagyon hálás vagyok. Gyorsan megtaláltuk a közös hangot zeneileg és emberileg is. Több közös projektünk volt már, legutóbb Szófiában adtuk elő Bartók 3. zongoraversenyét.
– A február 9-i budapesti koncertre Csajkovszkij II. zongoraversenyét hozta. Közel áll önhöz a darab?
– Ezt a művet egyértelműen beárnyékolja a szerző első, b-moll koncertjének a sikere, és bevallom, hogy én sem játszom eleget. Itt nincsenek szélsőségek, olyan nagy drámaiság mint a b-mollban, benne van viszont Csajkovszkij minden líraisága. A második tételben például egy nagyon érdekes párbeszéd alakul ki, a zongora mellett a hegedű és a cselló is főszerepet kap. Itt nem egy egyszerű kíséretről van szó, minden tiszteletem a koncertmesteré, mert komoly, a Rokokó variációkhoz és Hegedűversenyhez hasonló komplex zenei anyag hárul a zenekarra.
– Csajkovszkij zenéje önnel van az élet legmeghatározóbb pillanataiban. Aznap is az ő művét játszotta, amikor utoljára találkozhatott Joszif Brodszkij Nobel-díjas költővel. Barátok voltak?
– Kérdés, hogy lehet-e ezt barátságnak nevezni. Ő Amerikában élt, én Ausztriában. Talán a közös sors, részemről pedig egy nagy szellem tisztelete kötött össze minket. Ha New Yorkban jártam, vagy ha ő Bécsben, mindig felkerestük egymást. Tehetséges volt, ezért meghurcolták, elüldözték, de ő mégis fel tudott állni, és maradandót alkotni. Fantasztikus, amit az orosz nyelvvel véghezvitt.
Pénteki nap volt, valóban Csajkovszkij koncertjét játszottam a New York-i Filharmonikusokkal, a harmadikat. Este egy jó barátommal felmentünk hozzájuk vacsorázni. Nekem ajándékozott egy kötetet a verseivel, annak alapján, amit írt, az hiszem, ő nem szerette Csajkovszkijt. Két nappal később, 1996. január 28-án elhunyt.
– Tbilisziben született, Odesszában, majd Moszkvában tanult, 1978-ban pedig ön is elhagyta a Szovjetuniót. Azóta Bécsben él. Orosz zongoraművésznek tartja magát?
– Igen, minden szempontból. Sokat dolgoztam azon, hogy a magaménak tudjam a bécsi kultúrát, rengeteg tapasztalatot szereztem, de ezeket a dolgokat nem lehet megváltoztatni. Ahogy önök is a sajátjuknak érzik Bartókot, úgy egy osztrákot sem lehet Schuberttel vagy Mozarttal becsapni, mert a zsigereiben van. Ez nálam is pontosan így működik.
– Ha jól tudom, Szvjatoszlav Richter komoly szerepet játszott a művészi fejlődésében. Mesélne erről?
– Különleges kapcsolat volt a miénk. Fiatal tehetségként nagyon sokat jelentettek számomra az ő útmutatásai. Bölcs volt és barátságos, egy kivételes ember, aki mellett minden pillanatnak mélysége volt. Egy alkalommal arra kért, hogy játsszak még halkabban. Nem tudtam, hogyan kell, de gyakorolni kezdtem, mígnem szépen lassan felfedeztem magamnak a csendet. Azt hiszem ez volt életem egyik legmeghatározóbb művészi tapasztalása.
Ő tanított meg sírni is. Nagyon pedáns ember volt, karácsonykor különböző üdvözlő leveleket kapott, az egyik füzetbe a beérkező leveleket vezette, a másikban pedig jelölte, hogy melyikre nem válaszolt még. Az orvosának a következőt írta: „jövőre már nem zaklatom, hamarosan meghalok”. Az én édesanyám három hónappal azelőtt távozott. Sírásban törtem ki, és elszaladtam. Másnap megbeszéltük a dolgot, ő pedig csak annyit mondott, „végre megkönnyebbültél, igaz?”
– Össze tudja foglalni a művészi hitvallását?
– Mérték, őszinteség és nyitottság. Számomra ezek a legfontosabbak. Egy felkérésre mindig lehet nemet mondani, de nem érdemes, egy zenei alkalom olyan ünnep, ami része kell, hogy legyen a hétköznapoknak.
