A jelenlegi káosz- és zajfaktorban rendkívül inspiratív egy-egy friss, fényt csempésző gondolat és művészi hozzáállás. Tóth András fiatal korát meghazudtoló érettséggel és tudatossággal van jelen a független, szabadúszó színházi térben. Kulturális fenntarthatóság, VR-szemüveg kontra színházi lélekjelenlét, idealizmus és éberség, Weöres-versek, organikus értékek, új hullámok, Komp Kollektíva, közösségi élet, miegymás.
– Két éve vagy szabadúszó, előtte kőszínházban voltál társulati tag. Milyen előnyei, nehézségei lehetnek ennek a létezésnek véleményed szerint?
– Mindkét típusnak vannak előnyei és hátrányai is. Mindig abból kell kihozni a legtöbbet, amiben vagy. Előnynek elsősorban természetesen a szabadságot mondanám. Egy társulati munkában kötelességek, úgymond elvárások is hárulnak az emberre, amelyek alól nem bújhat ki. Szabadúszáskor nem az van, hogy megnézem a próbatáblát, hanem saját magamnak kell munkát találni, hálózatot kialakítani. Most éppen a Pinceszínházban megy egy előadásunk, amelyet Siflis Anna rendezett, a címe Mirad, egy fiú Boszniából, ezt egy éve mutattuk be. A délszláv háborúról szól, egy 13-14 éves fiút játszom benne, aki elmenekült otthonról.
– Milyen volt a közös munka? Ezt az előadást körülbelül az orosz–ukrán háború kitörésekor mutattátok be…
– Nagyszerű alkotócsapattal dolgozhattam, dolgozhatok együtt a Mirad kapcsán. Rettenetes dolgok zajlanak körülöttünk már évek óta –ki tudja, mikor lesz vége –, de éppen ennek következtében azon a véleményen voltunk és vagyunk, hogy igenis létre kell hozni olyan darabokat, amelyek megszólítják az embereket, érzékenyen reflektálnak bizonyos társadalmi jelenségekre. Emlékszem, elkezdtünk próbálni, és kitört Ukrajnában a háború, kvázi jelenidőben mellettünk zajlott (és sajnos zajlik), amit „játszunk”. Ez iszonyatos és fájdalmas.
– Milyen gondolatokat hívnak elő belőled a szabadúszással kapcsolatos előadásaid? A Miradon kívül jelenleg van egy Mélyrepülés és egy Weöres-szimfóniák című estetek is.
– Ezek a projektek leginkább azt erősítették meg bennem, hogy nem az a cél, hogy extra sikeres vagy ismert legyen egy előadás, hanem hogy hiteles, valódi mondanivalója, tartalma, értéke legyen. A Mélyrepülést (Cseh Tamás és Csengey Dénes azonos című lemeze alapján) három évvel ezelőtt hoztuk létre négy zenésszel, azóta igazi barátok és bajtársak lettünk, és mindig olyasmit érzünk, amikor játsszuk, hogy most valami fontos történik, néha függetlenül tőlünk. A koncert és a színházi előadás furcsa ötvözete, találkozása ez az est, én igyekszem, hogy a színház felé billenjen el a mérleg.
A Weöres-szimfóniák című estünk pont az ellenkezője, azt szeretnénk, hogy valódi élő zenei élmény legyen, Antóczi Dorottyával (Vígszínház), Vitus Eszterrel (zeneszerző, zongorista) és Cseke Gyöngyvérrel (hegedű) írtuk a dalokat. Ennek készülésekor tudtam, hogy szeretnék dalokat előadni, de nem szerettem volna felülni a „csináljunk Cseh Tamás-, Kispál-vagy Quimby-másolatokat, színházzal keverve” vonalra. Nagyon szeretem ezeket a zenekarokat és előadókat, ugyanakkor örülök annak, hogy az utóbbi években mintha kezdene kimászni az alternatív zenei színtér az ő árnyékukból, új színt létrehozva, új problémákkal, más generációs hozzáállásokkal. Rendkívül szeretem Weöres verseit, csupa zene szinte minden egyes alkotása. Szerencsénkre találkoztunk Vitus Eszter zeneszerzővel, aki pazar melódiákat alkotott hozzájuk, de a dalok teljesen közös alkotások. Ezt keressük: hogyan lehet egy előadás, egy dal, egy koncert, bármi közös ügy. Február 20-án a Három Hollóban lesz látható ez az estünk, amelynek bemutatója a Magvető Caféban volt.
– Megalapítottad a Komp Kollektívát, amelynek célja egy független, laza, ugyanakkor összetartó, egymást támogató színházi műhely. Manapság coolságos a pozitív filozófiákat is egyfajta cinizmussal, „lekicsinyléssel” csomagolni. Frissnek, bátornak, újszerűnek hatott, hogy nem akarod destruálni a kezdeményezésed koncepcióját.
– Az a legnagyobb problémánk szerintem, hogy egyedül vagyunk. Bizonytalanul és bizalmatlanul. Nem egyedül, saját magamért akarok létrehozni projekteket, hogy meglegyen a havi fixem, vagy hogy szerepeljen a nevem ilyen-olyan kulturális platformon. A közösségben hiszek. Nem egy társulatot szeretnék létrehozni, akik pontosan meghatározott emberekkel, mindig ugyanazokkal produkciókat alkotnak, hanem egy egyesületet, akiknek a tagjai összeülnek időközönként beszélgetni, véleményt, gondolatokat cserélni néhány alapszabály mentén. Üljünk le és dumáljunk, milyen lehetőségeink vannak, vannak-e egyáltalán, hogyan tovább, kinek van valami jó ötlete. Ha például XY-nak pedig éppen nem jó az időpont, vagy nem szeretne benne lenni bizonyos projektben, akkor is hozzájárulhat a dologhoz, tud egy pályázatról, küld egy jó kontaktot, ismer egy festőt, ilyesmik.
Azok az anyagok, amikkel az elmúlt pár évben foglalkoztam, megmutatták, hogy a bennünk lévő kétségbeesést és dühöt igenis fel lehet használni építésre is, nem elfojtva, lerombolva az erőinket. Azt gondolom, a fájdalom, a kilátástalanság, a bizonytalanság mindig része volt és lesz az életünknek, de ezek hangolására alternatívák vannak a kezünkben, kérdés, melyik irányt választjuk.
Én is félek, kétségbe vagyok esve sokszor, de ezt muszáj építésre használnom, és nem tovább mélyíteni az amúgy is meglévő árkot.
Azért annyira negatív a közbeszéd, mert rohadtul egyedül van mindenki. Többek között azért hiszik el az emberek, hogy van két tábor az országban – holott véleményem szerint nincs –, mert akkor legalább azt érezhetik, tartoznak valamihez. Sokan kérdezik, van-e a színháznak egyáltalán még létjogosultsága a Netflix, az HBO vagy a VR-szemüveg korában. Hát hogyne lenne!
– Szerinted mi lehet a fenntartható színház titka a közeljövőben?
– Ezek az imént említettek elképesztő színvonalon és megfizethető áron tömegeknek nyújtanak remek kikapcsolódási vagy feltöltődési lehetőséget. A színház ennek vonatkozásában viszont a csendeket kell, hogy visszahozza, a valódi emberi történeteket. Olyan ingeráradatot tapasztalhatunk ma, ami szinte felfoghatatlan, de szerintem a színház „feladata” nem abban lesz, hogy felveszi a versenyt ezekkel a technikai csodákkal. Ha tudatosak vagyunk, éppen azt kell megnézni, mi az, amit csak a színház képes nyújtani, ezek a színes-szagos, vizuális szuperprojektek viszont kevésbé. Az emberi kapcsolatok. Nézd meg, itt van a Terápia vagy bármely ilyen jellegű sorozat! Tömegeket képes leültetni a képernyő elé. Ne mondja senki, hogy a lelki folyamatok elavult dolgok, ma már nem érdeklik az embereket, nem igaz. Itt lehet, lesz a színház jelen és jövőbeli relevanciája is szerintem…A túl sok ingerből az embernek elege van vagy lesz és vágyik a nyugalomra.
– A jelenlét akkor kulcsfogalom lehet?
– Igen, amikor ott vagy egy színházban vagy egy koncerten, és elragad amit hallasz vagy látsz, akkor csak ott vagy. Ott vagy, és egy közösség része vagy, jelen vagy. Ezekre az élő alkotóművészetekre, találkozásokra egyre nagyobb igény és szükség lesz. Alapjaiban kell újraépíteni a közösségeinket. Olyan szintű változás van a világban, amit valószínűleg nem fognak tudni felülről „kezelni”.
– Benne vagyunk a sűrűjében.
– Nyilván a legtöbb ember azt várja, hogy felülről jön a megoldás, de szerintem semmiféle megoldás nem fog jönni felülről. Ha csak a történelmet megnézzük, soha nem is jött. Általában az emberek, a nép, a rabszolgák, a jobbágyok elkezdtek valamit máshogy csinálni, és erre reagáltak fenn, ezektől kezdtek megváltozni rendszerek, omlottak össze birodalmak, jöttek új találmányok. Azt hiszem, amihez nekünk most vissza kell találnunk, az az, hogy nem vagyunk egyedül. Ha valódi témákról beszélgetnénk: milyen a családunk, jóban vagyok-e az anyámmal, a párommal, milyen a művészet, milyen zenét szeretek, tojt-e ma a tyúk vagy hol sétáljunk a kutyával.
A politika egy kitaláció, olyan, mintha valaki azzal töltené a napját, hogy playstationözik.
– Idealistának tekinted magad. Miért?
– Ez nálunk úgymond „családi hagyomány”. A szüleim kábé harminc évesen ugyanilyen idealisták voltak, mint én. Kitalálták, hogy létrehoznak egy iskolát abban a négyszázötven fős kis borsodi faluban, ahol akkor éppen laktunk. Volt egy romos iskolaépület, belevágtak és megcsinálták. Úgy tűnt, hogy semmi realitás nincs benne, hiszen a szomszéd faluban már volt iskola, mindenki oda járt. De megcsinálták, és azóta működik az iskola. A világ és a nagy körforgás szemében ez nyilván semmi, meg egy flótás dolog, de hittek abban, hogy létre lehet hozni értéket.
Két éve leköltöztünk Bicske mellé egy kis sváb falucskába a feleségemmel. Nagyon szerettem gyermekként is falun lenni, a természet közelében, vágytam vissza. Amikor látod, hogy a nyári aszályban a frissen ültetett fák pusztulóban vannak, és erre szeptemberben elkezd esni az eső, a „halott fák” pedig újra éledezni kezdenek, felbecsülhetetlen élmény és erő. Amikor ezt látja az ember, a természet inspirációjára felerősödhet benne, hogy nincs az a mély gödör, amiből ne lehetne kimászni, mert mi is ugyanolyan élőlények vagyunk, mint a fák, akik keresik az életet, a túlélést, a fényt. Weöres Sándor versei is pontosan azt közvetítik, hogy a természet erejét, körforgását, bármennyire is szeretnénk, nem tudjuk felülírni. Annak a tudata, hogy te egy nagy rendszer része, alkotóeleme vagy, és nem te vagy a „teteje”, sokkal megnyugtatóbb, mintha azt gondolnád, hogy mi irányítjuk a világot.
