A Soharóza kórus, valamint a Jónás Vera Experiment belezenélnek minket a családjuk problémáiba, saját pszichéjükbe, majd áténekeltek minket az önismeretbe. Mit adtak nekünk a felmenőink és mit kapunk a Back-pack című előadástól?
Az önismeret macerás dolog. Egy csomó kényelmetlen kérdés és az évek alatt jó mélyre temetett problémák felkutatása, amikkel aztán még kezdeni is kéne valamit. Persze mindez sokkal kellemesebb, ha nem a saját életünkről van szó, ott már tét nélkül szakérthetünk, bólogathatunk, akár szórakozhatunk is. Hogy közben önkéntelenül a saját életünk hasonló jelenségei is bevillannak, az már csak a „mellékhatás”.
Halas Dóra, Jónás Vera és a Soharóza kórus tagjai nem kímélték magukat – és családjukat -, könyörtelen önfeltárásba kezdtek, sőt, még a generációkon át húzódó kérdéseket is megpiszkálták. Az eredményt pedig a Trafó színpadára hozták. Videóinterjúkban bukkannak fel a családtagok felidézve kedvenc ruhadarabjukat vagy hogy mit örököltek a szüleiktől, majd a Soharóza pedáns kórusból jemmelésbe váltva a Zöld fű közt árva… című kórusműre megadja az est alaphangját.
Hogy az önismereti folyamat és a kérdések feldolgozása az alkotók számára terápiás volt, az talán nem olyan meglepő – ez a hatás azonban kihullámzott a nézőtérre is. A zenei betétek és önismereti kérdések egymásba átfolyva hömpölyögnek végig az előadáson. A mérleg egyik serpenyőjében a dalok szövege plusz jelentésekkel telik meg, míg a másikban elvesztik az élüket a szülőktől vagy osztálytársaktól kapott fájó mondatok elégszer ismételve, kánonban énekelve.
Darabokra bontva és ismételgetve az „Ez az én házam, ha nem tetszik, el lehet menni!” vagy „Legyen neked több eszed, te vagy a nagyobb!” mondatok groteszk oldala bukkan felszínre, a fenyegető felhang a színpadon, reflektorfényben lassan elpárolog. Ahogy a kórus tagjai recitálnak egy-egy – feltehetőleg az ő fejükhöz vágott – sértést az első érzés az őszinte csodálkozás: sosem jutott volna eszembe, hogy az az illető túl magas, kövér, nőietlen, vagy bármilyen más légből kapott tulajdonság birtokosa. Sőt, az előadás elején épp őt szúrtam ki a stílusa miatt! Előfordulhat, hogy azok a bántások, amiket én kapok és belülről igaznak tűnnek, ugyanilyen megdöbbentőek másnak?
A Soharózások leírták magukat egyetlen számmál, a nézőkre bízva, hogy ez mit is takarhat. Befejezték azt a mondatot, hogy „akármit is csinálok, mégis mindig…” és újraalkották a kivetített családi fotóikat. Utóbbi gesztussal hirtelen a fotók szereplői is élővé, megközelíthetővé válnak. Ismét emberiek lesznek, akik zavarban voltak a felvétel pillanatában.
A kórus tagjai mellett a közönség is dolgozhatott. Kiskutya és nagy kutya vakkantásokkal szavazhattunk, hogy inkább tea vagy kávé, vidék vagy város – illetve háború vagy járvány… Együtt vagyunk – külön vagyunk, egyformák vagyunk-mások vagyunk, mi vagyunk – ők vagytok.
Az alkotók nem kímélték magukat és lelkiismeretes mélyfúrással leástak önmagukba, a közönségüknek azonban teljes szabadságot biztosítanak, hogy meddig követik őket. Ha a nézők csak a felszínen maradnak, akkor az előadás és a zene fogják őket megajándékozni egy kellemes estével, ha azonban egy-egy kérdést eltesznek, megforgatják, ízlelgetik, otthon előveszik és maguk is válaszolnak rá, sokkal többet is profitálhatnak belőle.
Én pedig „akármit is csinálok, mégis mindig azon gondolkozom, milyen szám lennék…”
Az előadás legközelebb április 7-én látható a MOMKultban. Az esemény ide kattintva érhető el.
Az előadásról készült fotók PeterPress blogunk szerzőjének, Jekken Péternek a munkái.
