Haldoklott a dongó. Úgy esett, hogy a születésnapja előestéjén. Bölcs dongó volt, tudta, hogy a halak, madarak, vadak és minden, ami megszületik – meghal: az emberek is, a virágok is, bizonyára a dongók is, de nem tudta hogyan, mi lesz utána, és félt egy kicsit… Ezért arra gondolt, hogy a dongóknak van Istene.
Férfias, erős dongó volt, elviselhetetlenül hosszan élt, és nem fáradt bele az elviselhetetlenül hosszú életbe, mialatt körberepülte csaknem az egész dongóvilágot, és a háborúba is elment. Nagy háború volt, de nem nagyobb a világnál, és ő ezen meglepődött.
Azon is meglepődött, hogy a háború nem zavarta. „Akkor vajon mi zavarhatna meg?”, gondolkozott el. És rájött, hogy semmi.
Csak a halál.
„De csak nem lehet erősebb a halál – gondolta –, mint az élet? Ahogy a háború sem lehet erősebb a világnál.”
Ahhoz nem volt elég bölcs, hogy másképp gondolkozzon. Megértette, hogy abban, amire gondolt, nincsen bölcsesség. „Akkor meg hol van, miben?”
Arra jutott, ha nem őbenne, a dongóban, akkor a dongók Istenében. Fölmerült itt egy probléma: a dongó ugyan gondolt arra, hogy Isten létezik, de nem hitt a Dongóistenben, és semmilyen más Istenben sem.
Isten, aki a dongóban volt, gondolkozott: mit tegyen a dongóval? Istenig a dongó mégsem jutott el, habár Isten őbenne magában volt, mert úgy határozott, hogy nincs Isten, csak az élet, a háború és a halál létezik. De végzetes földi útját a dongó tisztességgel járta be. Több tisztességgel, mint nagyon sokan azok közül, akik hittek Isten létében. Istennek gondja támadt…
Ugyanabban a kórházban, ugyanabban a betegségben haldoklott egy bögöly. A dongótól három fal választotta el. Olyan bögöly volt, akiről legfeljebb annyit lehet elmondani, de gondolni is csupán, hogy bögöly. És mégiscsak volt annyi bögölyhöz való esze, hogy megértse: hiába bögöly ő, ha meghalnak a madarak, halak, dongók, neki is muszáj meghalnia. Annyira rettegett, hogy csak kérlelte és kérlelte Istent, csak imádkozott és imádkozott hozzá, hogy ne hagyja meghalni.
Isten, aki a dongóban volt, a dongóhoz szólította a vándort, akit a dongó egyszer megcsípett. A vándor haragudott a dongóra, és nem nagyon akaródzott mennie. De vándorévei alatt tett egy lépést Isten felé, ezért ment, ahova Isten hívta.
Útközben felmerült a vándorban: mit vigyen ajándékba a haldoklónak? Akinek holnap van a születésnapja. A piacon odament egy fehérbe öltözött anyókához, aki egy marék szamócát adott neki. „Neked lesz?”, kérdezte az anyóka, és a vándornak eszébe jutott, hogy egyszer a szamócásban járt a dongóval. Míg pénz után kutatott a zsebeiben, az anyóka sarkon fordult. A vándor utánaeredt, az anyóka elvezette egy virágbolthoz, és eltűnt a szeme elől.
A virágárusnő megkérdezte tőle, hogy hány szálat kér. A vándor nem tudta, mennyit… Ötöt? Hetet? Százat?
A virágárusnő a bolt küszöbén állt, lépett egyet, megbotlott, s hogy el ne essen, belekapaszkodott a rózsákba, és kirántott közülük egyet. A vándor megvette ezt az egy szál fehér rózsát, és elment a kórházba. Útközben arra gondolt, milyen jól kitalálta az egészet. A szamócával meg a rózsával…
A bögöly, mivel félt, hogy Istennek nem jut eszébe minden, ami vele kapcsolatban fontos, emlékeztette Istent, hogy egyszer annak a falunak a pópája, ahol ő, a bögöly született, megkérte őt, segítsen felépíteni a templomot, és hogy ő, a bögöly, mennyire igyekezett. Gépeket rendelt oda, téglát és cementet szállíttatott, sőt aranyat is az aranyozáshoz… És hogy a pópa mennyire hálás volt, sőt esküvel fogadta, hogy ő, a bögöly, ezért majd minden bűnéért feloldozást nyer.
A bögöly arra is emlékeztette Istent, hogy sokszor adott alamizsnát. Majd’ minden alkalommal, mikor úgy esett, hogy koldussal találkozott. Hátha Isten nem vette észre…
Belépett a kórterembe a doktor. A bögöly nem ismerte, most látta először. A doktor odament az ablakhoz, amely magától kinyílt, és azt gondolta: „A templom, amelyet nem a sajátodból építesz, nem áll sokáig. Az alamizsna, amelyet a saját érdekedben adsz, nem ment meg.”
A bögöly szeretett volna kérdezni valamit, de nem tudta, hogy mit, és nem találta, kitől kérdezze. A nyitott ablakon kirepült egy porszem, és betekintett az üresség.
A folyosón, a dongó kórterménél a plébános ült. Már egy hete, minden áldott nap eljött, leült, és arra várt, mikor hívatja a dongó, hogy Istennek meggyónja bűneit. A dongó nem hívta…
– Hogy van ma? – kérdezte a plébános a doktort, a doktor pedig vállat vont.
A dongó szokatlan mozgolódást érzett odabent – ott, ahol az van, ami talán a lélek –, valami olyasmit, mintha őbenne, a dongóban, belül egy másik dongó le, föl és egyszerre minden irányban repkedne. Elkezdett figyelni erre a mozgolódásra, önmagára, önnön bensőjére: nem hallatszik-e egy egyértelmű hang… De nem: a mozgás mintha egyszerre terjedt volna mindenfelé – felfoghatatlanul, és volt benne még valami, még valami…
„Lehetséges”, gondolta a dongó, de gyengének érezte magát, nem gondolkozott rajta tovább.
A vándornak eszébe jutott, hogyan vitték őt egyszer ezen az úton – oda, ahol most a dongó haldoklott. Ahogy vitték a mentőautóval, végig a városi kórházak mellett – és ahogy mindegyiknél reménykedett, hogy abba a kórházba viszik, és nem távolabbra – hogyan omlott össze, ahogy egyre messzebbre és messzebbre vitték, végül a legtávolabbiba. Oda, ahova azokat viszik, akik szinte biztosan belehalnak a betegségükbe, és amikor végre megérkeztek, nem tudott kiszállni a mentőautóból. Őrületes félelem vett erőt rajta, fürdött az izzadságban.
A busz, amelyen a vándor utazott, hirtelen lehúzódott a padkára: szirénázó, villogó autók előzték meg – őrült sebességgel, egy, kettő, tíz, egyik a másik után… A dongót elismerték a dongóvilágban, de a szülőföldjén megkövezték, és a vándor meglepődött: „Csak nem a dongóhoz mennek?” Ahogy a kocsik által felvert porszemeken megcsillant a napfény, eszébe jutott, mennyire áhítozott a csillogásra, amiért a dongó meg is csípte.
A dongónak meg akkor jutott eszébe a vándor, mikor a kórház udvarára beözönlöttek a szirénázó, villogó autók – egy, kettő, tíz, egyik a másik után… A dongó nem várta, hogy hozzá jöjjenek, egyáltalán nem várt senkit – a vándort sem, aki eszébe jutott. Mindössze annyit gondolt: „Minek?”
Jött a doktor, becsukta az ablakot:
Mondtam nekik, hogy nem jöhetnek autóval, de mégis idezúdultak.
Kik azok? – kérdezte a dongó, és a doktor ezt felelte:
Mondom: autók. A bögölyhöz.
Mielőtt a dongóhoz ment volna, a vándor benyitott a doktorhoz. Megkérdezte, mikor hal meg a dongó…
A doktor azt mondta, lehet, hogy ma. De lehet, hogy három nap múlva.
– Fél? – kérdezte a vándor.
– Mindenki fél – válaszolta a doktor. – Csak mindenki másképpen.
A vándor megkérte a doktort, hadd üldögéljen nála egy kicsit. Át szeretné gondolni, hogyan menjen be a dongóhoz, hogy köszönjön, mit mondjon…
A doktor azt mondta:
– Most is meghalhat.
A folyosón a vándort elkapta a plébános.
– Szólj neki, hogy hívjon! – rimánkodott. – Szólj neki, mert ő nem érti…
A vándor úgy gondolta, nem lehet, hogy a dongó ne értse, és ezt meg is mondta a plébánosnak.
– Rég járt szamócázni… – lépett oda a vándor az ágyhoz, ahol a dongó haldoklott. A dongó elvett egy szem szamócát, beleharapott – és a szája sarkából kicsordult egy szamóca-vércsepp.
– Tényleg… régen… – a dongó nagyon nehezen nyelt, a vándor pedig nem tudta, mit kezdjen a vércseppel: letörölje, vagy hagyja. Odapillantott a dongó feleségére, egy szorgos méhecskére, aki éppen vázába állította a fehér rózsát.
– Egy pillanat, mindjárt letörlöm! – mondta a méhecske a dongónak. A dongó türelmetlenül letörölte a vércseppet, és nézte a fehér rózsát.
– Miből mennyi kell valakinek? – kérdezte a dongó, de nem a méhecskétől és nem is a vándortól. És nem is nekik válaszolt. – Egy élet, egy halál, egy szál virág…
A vándor feszengett. Szégyellte magát. Mindenen, amit kitalált, amiért dicsérte magát, a dongó átlátott egy pillanat alatt. A vándor olyat mondott, amit biztosan nem mondott volna, ha nem érzi magát annyira kényelmetlenül.
– Bocsásson meg, hogy egyszer régen arra kényszerítettem, hogy megcsípjen engem!
A dongó elfordította ősz fejét a magasra rakott párnán, és a falat bámulta. Sokáig nézte a falat, hallgatott. Aztán minden erejét összeszedte, és ezt mondta:
– Köszönöm.
A vándor felemelkedett, hogy megcsókolja a dongót, és elmenjen, de a dongó megfogta a kezét, és visszatartotta.
– Várj… nem tudom…
A vándor zavarba jött, mert ő sem tudta. Csak kitalálta. És úgy sejtette, hogy a dongó tudja… Tudnia kell.
– Miről beszéltek? – nyugtalankodott a méhecske, a doktor ekkor bekukkantott az ajtón, odahívta magához a méhecskét, hogy valamivel elfoglalja.
A vándor a dongó szemébe nézett, látta benne a halált. Fogalma sem volt, hogy mit tegyen… Isten, aki idevezette a vándort, súgott neki: „Mondd azt, hogy nincs halál.”
– Időnként hangokat hallok – kezdte a vándor, ahogy Isten súgta neki –, és egyszer a nagyapám hangját hallottam: „Gyere el hozzám!”, mondta. Messze voltam, hosszú volt az utazás, előtte sok éven át nem láttuk egymást, nagyapám azonban úgy fogadott az udvaron, mintha csak egy percre szaladtam volna át a szomszédba.
A fészer felé mutatott: „Fogj egy nyaláb fát, és hozd a fürdőbe!”
– Mikor történt ez? – kérdezte váratlanul a dongó, és a vándor elmondta, hogy a múlt télen, és ő teljesen átfázott, mire odaért. A dongó így szólt:
– Most nyár van – mást nem kérdezett.
A vándor várt egy ideig, majd folytatta:
– A gőzfürdőben egy kicsit megcsapkodtam nyírfa ágacskákkal nagyapát, megmosdattam, ő meg tiszta ruhába öltözött. Kimentünk a fürdő elé. Nagyapa a padra tett egy darab szalonnát, egy serclit, elővett egy üveget, kupicákat… Töltöttem, ő felemelte kupicáját, és nagyon halkan így szólt: „Köszönöm, hogy eljöttél. Ma éjjel meg fogok halni.”
A vándor megijedt ezektől a szavaktól: elhallgatott, de sem a dongó, sem Isten nem állította meg. A dongó csak nézett és várt…
– Mit beszélsz, nagyapa, még százszor iszunk együtt, mondtam, és ölelgetni-csókolgatni kezdtem nagyapát, ő csak ült és bólogatott: „Jól van… jól van…” Ahogy bementünk a házba, nagyapa megállt a padlásra vezető létránál
„Mássz fel, a sarokban, közvetlenül a tető alatt van egy kis koffer, hozd ide!”
Felmentem érte. Kis zöld koffer volt, kopott rézzárral.
Nagyapa kinyitotta a koffert, és kivette, ami benne volt: az evangéliumot és a katekizmust. Így szólt:
„Az egyik könyvből tanultam élni, a másik szerint éltem. Nincs semmi másom, amit rád hagyhatnék…”
A dongónak megrándult a szája széle, ahonnan az imént csordult le a szamóca-vércsepp, és a vándor szünetet tartott…
– A nagyapád ott volt a háborúban? – kérdezte a dongó.
– Igen. És nála volt a Szentírás.
A dongó hitetlenkedve nézett rá.
– Nem a maga háborújában volt – mondta a vándor –, hanem az azt megelőzőben.
A dongó bólintott.
– A házban rajtam és nagyapán kívül rengetegen voltak: nagyapa összehívta a fiait és lányait, gyerekeikkel együtt, de nem közölte velük, hogy miért. Mindannyian azt hitték, hogy a születésnapjára, amely másnap lett volna – és a ház tiszta felében mindenki aludt, mert későre járt. Nagyapa ágya a ház fekete felében volt – a kemence, a vasfazék meg a moslékos teknő mellett…
A dongó halványan elmosolyodott:
– Kiebrudalták az öreget. Megszokott dolog…
– Az ágy fejénél lógott egy ikon, ő arra kért, miután lefeküdt és összekulcsolta a kezét, hogy gyújtsak meg egy gyertyát. Megtettem, amire kért, és elmentem aludni, de nem jött álom a szememre. Felkeltem, hogy az udvaron elszívjak egy cigarettát. Aztán átmentem a ház fekete felébe – és nagyapa a szemem láttára lecsukta a szemét, elmosolyodott, és… meghalt. És a gyertya abban a pillanatban kialudt.
Egy kis szünet után a dongó megkérdezte a vándort:
– Iszonyú volt?
– Ez nem – felelt a vándor –, világosság gyúlt körülöttem. Én nem láttam annyi halált, mint maga, de valamennyit én is láttam, az mind iszonyú és sötét volt.
Nem tudtam, mihez kezdjek. Elbújtam a kisszobában. Összegömbölyödtem, mint kisgyermekkoromban, és imádkoztam. Rimánkodtam nagyapának, magyarázza el, amit most láttam. Vagy mutassa meg, bizonyítsa be, hogy igazából megtörtént, bár értettem, hogy lehetetlen… nagyapa, nagyapa, úgy szerettelek, és te is úgy szerettél, szólj hozzám, habár onnan nem lehet beszélni… de te szent vagy, neked megbocsáttatik, nekem pedig tudnom kell!
A dongó kicsit erősebben szorította a vándor kezét.
– Ezzel az imával, ezzel a könyörgéssel, amit mormoltam, és ahogy a hátamra fordultam, és összekulcsoltam a kezemet, mint nagyapa, többé nem éreztem magam egyedül. Hirtelen azt éreztem, fölemelkedem, s ekkor megláttam önmagamat fentről, ahogy a kisszobában fekszem a priccsen, kezemet öszszekulcsolva. Tökéletesen láttam minden részletet, pedig ahol feküdtem, sötét volt. Az az énem, amelyiket onnan láttam, nem volt kedvemre való, és boldogság töltött el, mert most másnak éreztem magam, egészen másmilyennek, könnyűnek, súlytalannak. Ahol voltam, világos volt, éppen annyira világos, mint mindenütt, és bennem is csak világosság volt. Így úsztam ki ebben a fényességben a kisszobából a ház tiszta felébe, elsuhantam anyám fölött, aki aludt és álmában mosolygott, apám fölött, az összes rokonom, hozzátartozóm fölött. Arra gondoltam, milyen borzasztó lesz elhagyni őket, és sokkal borzasztóbb lesz, ha közülük hagy itt engem valaki. Hirtelen megéreztem, mégsem lesz borzasztó, és azt is, hogy én akarom elhagyni őket, most azonnal. Valami ellenállhatatlanul vonzott a nyitott kisablakhoz – a házban fülledt volt a levegő, ki kellett jutnom.
Az ablakon túl ott volt a mindenség. Levegőt se kellett vennem, olyan könnyűvé váltam, mint egy kisgyermek lelke. Szétáradt bennem a világosság.
Megpillantottam nagyapát: lélek és fény volt, és azt súgta: „Nincs itt sötét, ne félj…”
„Nagyapa, könyörögtem neki, vigyél magaddal!”
Ebben a pillanatban visszatértem a testembe, kezemet öszszekulcsolva a kisszobában feküdtem a priccsen. A testembe, amelyben ezután is élnem kellett, megváltozva tértem vissza. Nem teljesen, nem olyanként, mint a lélek és a fény, de nem is olyanként, amilyennek otthagytam magam…
Úgy szerettem nagyapát, és ő is annyira szeretett, hogy feltárta a titkot: halál nincs. Nincs halál!
A dongó elengedte a vándor kezét, elmosolyodott:
– Köszönöm. Mert a plébános csak ül ott, és ül…
– Ezt a tudást meg akartam osztani – folytatta a vándor – anyámmal is, apámmal is, és mindenkivel, akit szerettem… Mindenkit felébresztettem, megmondtam, hogy nagyapa meghalt. Figyeltem, mit csinálnak, és amikor siratni kezdték, kiabáltak és jajveszékeltek, hogy „itt hagytál bennünket egyedül!”, könyörögtem: „Nagyapa, adj nekik jelet, hogy megértsék, és ne jajgassanak!” Nagyapa letépte a falról a beüvegezett ikont, amelyik alatt meghalt, felemelte, és úgy vágta földhöz, hogy az üveg belecsörömpölt a siránkozásba: „Elhallgassatok! Nincs halál!”
– Az ikont vágta oda? – kérdezte a dongó, miközben feszülten figyelte a vándor szemét.
– Az ikont.
– Amelyik alatt meghalt?
– Amelyik alatt meghalt.
– Hajolj fölém… – a dongó próbált fölemelkedni, és amikor a vándor odahajolt, a fülébe súgta: – Intézd úgy, hogy a legnagyobb csönd legyen, amint leheletté válok! Megpróbálod?
– Én megpróbálom, de nem így lesz – válaszolt a vándor. – Maga is tudja…
A dongó azt mondta:
– De kár…
A vándor engedélyt kért:
– Elmehetek?
– Eredj, menj haza! – csókolta meg a dongó. – A hosszú vagy a rövid úton, de menj haza!
– Hazamegyek – mondta a vándor –, a hosszú vagy a rövid úton… – nem fejezte be. Elgondolkozott.
Isten így szólt: „Rövid út nem létezik.”
A dongó meghallotta. Bólintott: „Így van.”
A vándor elindult, de az ajtóban a dongó megállította.
– Várj. Még valami! Mondd meg nekik, hogy a saját ágyamban akarok meghalni!
– És ha maga mondaná?
– Mondtam. Nem hallják… Félnek, hogy meghalok.
A vándor bólintott, és kiment.
– Na? – ugrott oda hozzá a plébános a folyosón.
– Nem érti – hazudta a vándor.
– A saját ágyában akar meghalni – mondta csendesen a vándor a doktornak.
– Tudom – felelt a doktor.
– Akkor miért ne?
– Mert mesterségesen tartjuk életben. Ha ezt kikapcsolom, vagy azonnal meghal, vagy útközben a kocsiban. Mit csináljak?
A vándor habozott, majd azt mondta:
– Kapcsold ki! Nem hal meg útközben.
A doktor erőtlenül széttárta a karját:
– Én orvos vagyok. És idegen, mint ahogy te is. Mondják meg az övéi…
– És ők?
– Nem hallják. Félnek, hogy meghal.
Hazatérve a vándor immár sokadszorra próbálta megérteni: ki is a dongó valójában, és mi az, hogy Isten… Ha Isten – gondolkozott a vándor –, akiben a dongó nem hisz, mégis ott van a dongóban, akkor mindenkiben ott van Isten. Így hát a lélek – aki maga a dongó –, az az Isten. Aki egyidejűleg és mindenütt ott van ebben a felfoghatatlanul végtelen világmindenségben… Ahol minden pillanatban milliárdszor milliárdnyi csillag gyullad ki és alszik el egy röpülő valamiben, amiben egyszerre lefelé is, felfelé is, és minden irányban száll egy kicsiny, röpülő lélek, mely egyenlő az egész, végtelen, röpülő világmindenséggel, és ebben röpül a végtelentől a végtelenig – egyik végtelen a másikban –, és pontosan mindez együtt – Isten…
Ahhoz nem volt elég bölcs, hogy másként gondolkozzon. Megértette, hogy abban, amire gondolt, nincsen bölcsesség. „Akkor meg hol van, miben?”
Arra jutott, ha nem őbenne, a vándorban, akkor a vándorok Istenében.
Itt egy probléma merült fel…
Isten nem ért rá foglalkozni a bögöllyel, így aztán a bögöly nem halt meg. Minden bögölyszervet kicseréltek benne, életben maradt, és továbbra is félt a haláltól…
A dongó a kórházban halt meg, ugyanazon a napon, amelyiken annak idején az a háború kezdődött, amelyről az ő élete szólt. A plébánost végül nem hívatta, de Isten, aki a dongóban volt, ünnepélyes temetést rendezett neki. Végtelen csend volt, világosság és lehelet, fehér zászlók lengtek, rajtuk vércseppek.
És senki nem jött autóval, nehogy felverjék a port…
A vándor ott lépdelt a koporsó mögött, gondolatban felelevenítette, hogyan könyörgött a dongónak, amikor az meghalt, hogy adjon valamilyen jelet, hogy mindaz, amiről utoljára beszéltek, úgy is van, és hogyan adott jelet a dongó. Amikor kiabálás és lárma kerekedett, a dongó felemelte saját beüvegezett képét, mert nem volt ott ikon, földhöz vágta, az üveg pedig a siránkozásba és a lármába belecsörömpölte: „Elhallgassatok!”
A vándornak az is eszébe jutott, hogy talált a dongótól örökölt írógép billentyűzete alatt egy cetlit, amelyikre a dongó ezt írta:
„Megvan az első mondat… Isten megsegít!”
Menszk, 2003. július
A novellát fordította Bárász Péter
