A kijelentés egy februári hangverseny után hangzott el Joshua Belltől. A Grammy-díjas világklasszis hegedűművész megtisztelő állásfoglalását talán nemcsak a Nagyterem varázslatos kisugárzásának köszönhetjük, hanem annak az összhangnak is, amely közte és a hallgatóság között szinte másodpercek alatt kialakult. Joshua Bell hegedűművészt együttgondolkodásról, képzelőerőről és fantáziáról is kérdezzük.
– Előadóművészként bizonyára „elválaszthatatlan a kötődése” a fantáziához. Mi jut eszébe e fogalomról?
– Mindig is lenyűgözött a képzelőerő, a csodálatos misztérium, hogy az ember képes a semmiből felfedezni, elképzelni valamit. Szeretem és tisztelem a tudományt, mert tudással sok jelenség meghatározható és az egyes információk egymáshoz rendelhetők. Számomra az ismereteinkről alkotott asszociációk összekapcsolódása jelenti magát a képzeletet, a fantáziát is.
E hihetetlen képzelőerő miatt tartom oly nagyra a híres zeneszerzőket. Nekünk művészként az a feladatunk, hogy a kottára írt hangjegyeket életre keltsük.
Mivel minden ember kicsit más fantáziával rendelkezik, a zene értelmezése is különbözik. Ez azért nagyszerű, mert így mindig érdemes lesz koncerteket látogatni. Az átlagon felüli muzsikus azzal tűnik ki, hogy nemcsak azt játssza el, amit megtanult, kigyakorolt, hanem hozzáteszi az adott zenéről alkotott személyes elképzeléseit is, így a közönség is érzi a fantáziát, a történetmesélést egy-egy előadás közben.
– Karrierjében önnek is örök misszió a képzelet szabadon engedése. Mit gondol, van határa a fantázia alkalmazásának, és ha igen, hol tudná meghúzni azt a saját művészetében?
– Képzelet és realitás szorosan összefüggő fogalmak, hiszen képzelőerőnk is konkrét szabályokból áll. Ha egy gyermeknek csak annyit mondunk, írjon szabadon egy történetet, valószínűleg kevésbé izgalmas eredményt kapunk, mintha előre megmondjuk neki, hogy például minden tizedik szó rímeljen a szövegben, és tartalmazzon bizonyos szavakat. Tehát ha meghatározott keretek között vezetjük, sokkal kreatívabb lesz a végeredmény, a szabályok nem rombolják, hanem építik a fantáziát. A zenét is az előírások teszik izgalmassá, kifejezetten érdekesnek találom, hogy egy-egy zeneszerző mit kezd a rendelkezésére álló zenei kifejezéstárral. Ha minden szabályt felrúgna, akkor atonálissá válna a zene, mint például az avantgárd művészetben.
– Ha már szóba került a gyermekkor, hogyan látja most, sikerült megőriznie gyermeki képzeletvilágát? Lényeges szempontnak tartja a gyermekkori álmok megőrzését?
– Teljes mértékben! A gyermekkori fantázia hatalmas ajándék, a gyerekek bármit lerajzolnak vagy leírnak, határtalan a képzelőerejük. Jobban kéne inspirálnunk őket ebben, jelenleg azonban az iskolák többsége arra fordítja az energiát, hogy tények memorizálására oktassa tanulóit. Bár nélkülözhetetlen a mennyiségi tudás, a gyerekek egyúttal el is veszítik ártatlan fantáziavilágukat.
Előadóként feladatunk, hogy gyerekek is maradjunk bizonyos szempontból, ennek következménye, hogy sok zenész hajlamos éretlenül viselkedni.
A gyermeki lélek megőrzése nemcsak viselkedést, hanem hozzáállást is jelent: a gyerekek agya sokkal nyitottabb, mindig tanulnak és rá akarnak csodálkozni a világra. Művészként nekünk is küldetésünk, hogy egyre mélyebben felfedezzük, megismerjük a minket körülvevő valóságot.
– Az ön élete bővelkedik fantáziadús ötletekben, gondolok itt a „The Man with the Violin” projektre, a filmzenei közreműködéseire, a Sam Haywooddal készített VR-felvételére, s még megannyi kreatív együttműködésre. Egy-egy ilyen, a klasszikus zenei előadói műfajon túlmutató projekt véletlenül vagy szándékosan keresztezi a pályafutását?
– Mindkettő igaz egyszerre. Mint említettem, érdekel a tudomány, különösen a technológia, mindig keresem az újdonságokat, és ezt mások is észreveszik. A Sony Playstation ezért is keresett meg, hogy velem készítsék el az első klasszikus zenei VR-felvételt. A felkérést vélhetően sokan visszautasították volna, én viszont örömömet lelem a kihívásokban, amelyek karrierem kis részét képezik ugyan, de személyiségem egy fontos része jut kifejezésre általuk. Egy fizikus barátom szervezte a New York-i Tudományos Fesztivált (World Science Festival – a szerk.), és meghívott, hogy játsszak Bachot, Ysaÿe-t, így egy tudományos eseményen képviselhettem a zenét. Vannak zenészek, akik távol tartják magukat a hasonló ügyektől, de ettől még nem állíthatom, hogy korlátoltak lennének. Töltheti egy muzsikus akár az egész életét Beethoven szonátáinak tanulmányozásával, az a lényeges, hogy mindenki kövesse a saját érdeklődését.
– A művészek érdeklődése is szerteágazó, gyakran tapasztaljuk, hogy különböző előadóknál eltérően szólal meg ugyanaz a hangszer. Ezt az eltérést mennyire befolyásolja a két zenész fantáziája?
– Egy hangszer megszólaltatása sok mindenről árulkodik, a technikáról, iskolákról vagy oktatókról. Itt is, mint annyi más alkalommal, minden agyban dől el, azaz akkor, amikor még meg sem húztuk a vonót. Amikor valaki felveszi a hegedűjét, tudom, teljesen más hangon szólaltatja majd meg a hangszert, mint ahogy elképzeltem. Ugyanígy a zeneszerzőknél: ugyanaz a sforzando teljesen mást jelent Schubertnél, mint Bartóknál, a zenei kifejezések különböző értelmezése szoros kapcsolatban áll az előadók eltérő képzeletével is.
– Ha elengedi a fantáziáját, és mélyen belegondol: hogyan tudná megragadni „Joshua Bell” fantáziavilágának legmélyét, az ön személyiségének kiteljesedését?
– Az időm nagy részét utazások és találkozások teszik ki, ezért a legtöbbet a velem törődő, rám valóban odafigyelő emberek társasága jelenti számomra. Tavaly például a születésnapomon mindenki megjelent, zenészek, családtagok, barátok, hozzám közeli emberek a világ összes tájáról. Jókat ettünk, muzsikáltunk, és ez elég is nekem. Ha olyanokkal vagyok, akik között önmagam lehetek, ott teljesedik ki a személyiségem, így a fantáziám is.
