Elindult a Csináljunk színházat!, a Magyar Színházi Társaság új beszélgetéssorozata, amelynek fókuszában a színház mint üzem, mint szervezet áll. A színházvezetési szabadegyetem első vendégei Székely Gábor és Spiró György voltak, akik a 70-es és 80-as évek két meghatározó műhelyének, a szolnoki és a kaposvári színháznak a példáját ismertették színesen, sok személyes történettel fűszerezve. A sztorik mögött azonban nem volt nehéz megtalálni a napjainkra vonatkozó párhuzamokat és tanulságokat sem.
- hirdetés -

Leszögezhetjük: a színházigazgatás szakma. Mégsem oktatják, nincs ilyen szakosító továbbképzés, tanfolyam, kurzus, így azok az alkotók, színészek vagy rendezők, akik ebbe a pozícióba kerülnek, csak a saját bőrükön-kárukon, évek alatt, nem ritkán kudarcok árán tanulják meg a fortélyokat. A Magyar Színházi Társaságnak (MSZT) – mint szakmai érdekvédelmi szervezetnek – azonban kötelessége és felelőssége olyan minőségi vezetőket inspirálni, akik művészi és munkáltatói szinten egyaránt képesek megfelelő színvonalon ellátni a rájuk bízott feladatokat. Beszélgetéseinken épp ezért gyakorlott igazgatók és társulatvezetők, gazdasági szakemberek közreműködésével a színházvezetés különböző aspektusait igyekszünk megvilágítani. Bár a Csináljunk színházat! az érdeklődő, színházba járó közönségnek is szól, de elsősorban olyan szakmai rendezvény, amely beszélgetéseinek célja kettős: az inspiráció és a képzés. Az elmúlt évek pályázati tapasztalatai alapján ezzel a programsorozattal az MSZT olyan fórumot szeretne létrehozni, amely a fiatal generáció érdeklődését és felelősségét felkelti a színházvezetői pályázatok kapcsán, valamint biztosítja azt a szakmai-tapasztalati bázist, amelynek ún. jó gyakorlataira építhetnek.

Csizmadia Tibor – fotó: Éder Vera
Bár a májusig tartó programsorozatban a tervek között lesznek kultúrpolitikus meghívottak is, a Csináljunk színházat! a politikától távolságtartó módon, fenntartói pártállástól függetlenül szólít meg minden olyan, érdekes programmal, tapasztalattal rendelkező színházi vezetőt, akinek van mondanivalója a témáról. Ezért a beszélgetés vezetője sem profi kommunikációs szakember, hanem Csizmadia Tibor, aki színházvezetői tapasztalattal rendelkezik, s ez azt is lehetővé teszi, hogy minden alkalommal élő és valódi, problémacentrikus vita alakulhasson ki.
A Csináljunk színházat! sorozatindítóján a 70-es és a 80-as évek két legendás színházi műhelyéről, a kaposváriról és a szolnokiról esett szó, a vendégek Spiró György és Székely Gábor voltak. Nem véletlenül: Spiró 1986-tól 1992-ig dolgozott a kaposvári Csiky Gergely Színházban dramaturgként, Székely pedig 1971-ben lett a szolnoki Szigligeti Színház főrendezője, majd 1972-től 1978-ig igazgatta az intézményt. Csizmadia Tibor kérdéseinek fókuszában alapvetően három téma állt: a társulatszervezés és annak összetartása, a fenntartóval való kapcsolat – ami az aczéli kultúrpolitika fényében, a Központi és a helyi pártbizottságok viszonyában további nehézségeket jelentett –, valamint a vezető részvétele a színház mindennapi üzemeltetésében.
https://www.facebook.com/jokerdes/videos/2450445855065757/
A résztvevők megpróbálták definiálni, mit jelent a jó színház, és hogyan érdemes egy frissen érkező vezetőnek a régi és az új társulatot „összeereszteni”. Bár a vendégek tapasztalatai több évtizeddel korábbiak, és cenzúrától a betiltásig beszélgetésen több olyan dolog hangzott el, ami a történelmi változások miatt már csak emlék, de vannak általános törvényszerűségek, amelyek változatlanok. Ilyenek az évadtervezés szempontjai, az infrastruktúra fontossága, vagy a színházi univerzum talán legfőbb helyszínét, a büfét – különösen a vidéki büfét – érintő „szabályok”. Igaz, hogy jelentős változások történtek az évtizedekben, amelyek közül a pozitívumok között említhető, hogy javultak a lakhatási körülmények és vannak belső rendtartások, etikai kódexek, de a megváltozott politikai és gazdasági rendszer ellenére is elhangzottak töprengésre késztető, ma újra relevánsnak tűnő megállapítások.
A vendégek nosztalgia nélkül, helyenként önkritikától sem mentesen tekintettek vissza az időszakra. Székely Gábor szavai nem csupán őszinteségük miatt gondolatébresztőek: „A kaposvári színháznak talán az volt az igazi nagy felfedezése és a legjobb iskola a rendezők számára, hogy nagyon komolyan vette a zenés műfajt. Ebben mi Szolnokon hátul kullogtunk, nem voltunk igazán erősek. Igyekeztünk csökkenteni a zenés bemutatók számát. Letudtuk a kötelezőt, és a prózát próbáltuk nagyon komolyan erősíteni. Most dicsekvésnek hangzik, de hadd mondjam, inkább okulásként, hogy amikor odamentem, az igazgató előző évben bemutatott Lear királya 12 előadást élt meg. Tíz év múlva, amikor eljöttünk, a prózai műveket 30-35-ször játszottuk. Most megint 15-16-szor játsszák a prózai előadásokat vidéken, tehát amit akkor elértünk és fontossá vált, mára rendkívüli módon visszaesett.” Székely azt is hozzátette, hogy fontos a folyamatos építkezés, az elmélyült munka, a megfelelő hosszúságú próbaidőszak, mert a minőségemelkedés csak így lehetséges, és azt is kiemelte, hogy ehhez a közönség bizalma elengedhetetlen.
Úgy tűnhet, időben messziről indult beszélgetéssorozat, de az általánosságok, bizonyos ismétlődő folyamatok és évtizedek óta megoldatlan kérdések a jövő színházvezetői számára sem tanulság nélküliek. A Csináljunk színházat! következő, a február 10-i alkalmával a rendszerváltozás strukturális változásait vesszük górcső alá Marschall Miklós közgazdásszal, aki 1990 és 1994 között Budapest humán területekért, így a színházi ügyekért is felelős főpolgármester-helyettese volt, valamint Szikora János és Zsótér Sándor rendezőkkel.