Egy fekete kipa, rajta szürkével 5781, a Hegedűs a háztetőn zsidó naptár szerinti bemutatójának éve, amit Kalocsai Zsuzsa horgolt premierajándékba, és egy szemüveg, amit az Ördögölő Józsiásban hordott, korábban pedig állítólag Gálvölgyi János viselte. Ezektől a sminktáskában tartott, mindig nála levő tárgyaktól indult a beszélgetésünk Bálint Ádámmal, a Budapesti Operettszínház művészével.
– A Hegedűs a háztetőn Mótelje varrógépre gyűjt, mert meg akarja mutatni Tevjének még a lánykérés előtt, hogy maga is el tudja tartani Cejtelt. Amikor megveszi, a falu a csodájára jár. Van olyan tárgy a te életedben, ami annyira fontos, mint Mótelnek a varrógép?
– Ha lenne, azonnal rávágnám, hogy mi az, ugye? De nem jut eszembe semmi. Egyszerűen szabadulok meg tárgyaktól, nagyon könnyen látom be, ha valamire nincs szükségem. Ma már kevés dolgot veszek magamnak, és sok mindent ajándékozok el. Lehet, hogy ez is összefüggésben van azzal, hogy az ember életét megváltoztatja a gyerek születése, átrendeződnek a prioritások. Emlékek, premierajándékok persze vannak, amiket elteszek.
– És időnként előveszed őket?
– Csak akkor, amikor el kell rakni egy újabbat. Bár egyre kevesebbszer kell, mert úgy tapasztalom, valahogy ez a szokás kezd kiveszni. Szomorú, de legutóbb, a Jekyll és Hyde premierjén én is elmulasztottam, pedig rendszeresen viszek ajándékot a kollégáknak. A Carouselre például minden lány kapott egy olyan nyakláncot, amin egy picike, körhinta formájú medál volt. Nádasi Verocskától viszont most is kaptam egy Jekyll-logós faliórát, az Eljött az óra szövegre utalva.
– Egy eltűnőfélben levő hagyomány – tökéletes tematikus visszakötés a Hegedűs a háztetőn-re!
– Egyszerűen imádom játszani ezt az előadást, miközben pontosan tudom, hogy a nézőknek ma nehéz darabnak számít. Nem a témája miatt, mert az mindig is nehéz volt, de épp emiatt fontos bizonyos időközönként újra elővenni. Inkább azért, mert hosszú. Három és fél órát nem könnyű végigülni. Megértem, hiszen például a Szépség és a Szörnyeteg többször rövidült az elmúlt években, kifejezetten a Disney kérésére. Most már csak alig két és fél óra, mert állítólag ennyi a nézői befogadás korlátja egy családi darab esetében. A hétköznapokban sokkal több információ ér bennünket, ráadásul sokkal rövidebb idő alatt, mint ahogy a klasszikus darabok dramaturgiája működik. A Hegedűs alatt is érzékelem, ahogy néhányan veszik elő a telefonokat, és előadás közben rá-ránéznek. Szerintem nincs ezzel baj, ilyenné vált az életünk, ezt nekünk is el kell fogadnunk. Az viszont csodálatos, hogy ettől függetlenül mennyire szeretik a nézők.
– Te miért szereted játszani?
– Személyes oka van ennek. Szerettem volna létezni egy picit ebben a rég eltűnt közegben, a nyolcvan-száz évvel ezelőtt teljesen elveszett falusi kisközösségi zsidóság világában. Amikor még nem tudtak arról, hogy mi következik, akkor még úgy tűnt, minden csak egyre jobb lesz. És pont ezért, a történet vége miatt hat ennyire erősen az előadás. Attól, ahogyan búcsúzkodnak, és ki Amerikába, ki Lengyelországba megy Anatevkából, tele reménnyel, hogy egy nagy közösségben új életet kezdhetnek, ha már innen el kell menni. A közönség viszont tudja, mi várt rájuk a valóságban.
Sok nehéz és bonyolult témát feszeget a darab. A legerősebben talán azt, ami Tevjét is mozgatja, a gyerekeink iránti szeretet kérdését. Hogyan szeretünk jól? Amióta apa vagyok, engem is ez foglalkoztat. Tevje ragaszkodása a hagyományokhoz nem valamiféle vaskalaposságból fakad, hanem abból, hogy hisz benne, csak így lehet szépen és boldogan élni, hiszen ez tartja meg a népét évezredek óta. Viszont amit maga körül lát, az állandóan próbára teszi őt; nem a szeretetében, hanem abban, hogy ő szülőként tudhatja-e, mi a legjobb a gyerekének. Ő hisz abban, hogy tudja, és azt is, hogyan tud mellettük állni.
Csodálatos a darab dramaturgiája. Először látod a múltat, a közvetítővel összehozott házasságot Tevje és Golde között, köztük nem volt kérdés a szerelem vagy hogy ki mit akar. Aztán jön Cejtel és Mótel, akik egymásba szeretnek, szabadon, a saját döntésükből. De ezt Tevje még könnyen el tudja fogadni, mert igaz, hogy szegény a fiú, de a közösség, a (jiddis szóval) „kile“ tagja, ismerik és szeretik gyerekkora óta. A következő fokozat Hódel Percsikje, a messziről jött fiú, de mivel ő is zsidó, a hagyományokat ők is követni fogják, így Tevje még erre is az áldását adja. Háva és az orosz Fegyka kapcsolata viszont egy olyan idegen világot villant fel, amit Tevje nem ért, ami neki ismeretlen; attól tart, ott már nem tudja fogni a lánya kezét, nem tud vigyázni rá. Abban a pillanatban nem megy neki az elengedés, inkább úgy tesz, mintha mindez meg sem történt volna.
Ez a küzdelem engem minden egyes előadáson megindít. Néztem a próbákat, nézem az előadásokat, és hallom azokat a mondatokat, amik szülőként nyernek értelmet. Pontosan átérzem Golde és Tevje beszélgetéseit, dalait. Az esküvői jelenet próbáin folyton a könnyeimmel küzködtem, előadáson nem is tudom tartani magam, elsodornak az érzelmeim. Megható és felemelő, hogy az apró részleteiben is pontos szertartással az ezredéves hagyomány részeivé válunk egy pillanatra és már most érzem azt is, hogy a gyerekek tényleg egy szempillantás alatt felnőnek.
– Hallgatlak, és úgy tűnik, mintha Tevje közelebb állna hozzád.
– Élethelyzetben mindenképp, és korban is talán. Azt hiszem, pontosan tudom, min megy keresztül. Apaként megtapasztaltam, mit jelent, ha valakit jobban szeretsz saját magadnál. Remélem, tizenöt-húsz év múlva megtalál Tevje. Addig meg, pontosabban addig talán nem, de itt van Mótel.
– Mótel volt valaha vágyad, szerepálmod?
– Egyáltalán nem gondoltam, hogy valaha eljátszhatom. Egyébként épp időben jött, mert talán ez az utolsó pillanat, hogy hiteles legyek Mótelként. Nem számítottunk arra, hogy ezt a darabot műsorra tűzi a színház, már csak azért sem, mert nemrég még ment a Menyasszonytánc, azzal pedig sok tekintetben van átfedés. De nagyon örülök, hogy így alakult.
– Hogyan kell játszani Mótelt?
– Szépen.
– Ez mit jelent?
– Egyszerűen, tisztán, egyáltalán nem viccesen. Úgy, hogy lehessen rajta mosolyogni, de csakis szeretettel. Viccesre játszani tilos. Sokat készültem rá, utánaolvasós vagyok. Hálás vagyok ezért a feladatért, mert így volt okom még jobban elmerülni a zsidó kultúrában, és megtehettem azt, amit már régóta szerettem volna: megtanulni írni-olvasni jiddisül. Egészen menő érzés úgy végigsétálni a Kazinczy utcán, hogy értem a feliratokat, még ha a nyelvet nem is tudom.
– És milyen Uttersont játszani Mótellel ha nem is párhuzamosan, de hozzá képest kis különbséggel?
– A szakállam lehet hosszabb. De viccet félretéve, el kell fogadni, hogy a darabban Jekyllhez képest többé vagy kevésbé, de mindenki háttérbe szorul. Ez a musicalirodalom színészileg, fizikailag és hangilag is talán legnehezebb és leginkább igénybe vevő férfi szerepe. Nekünk az a feladatunk, hogy az őt és a Lucyt játszó kollégákat megsegítsük, helyzetbe hozzuk.
– Ilyen untermann szerepben nem horgad fel a színészi hiúság?
– Hazudnék, ha azt mondanám, nem gondol arra az ember, hogy mennyire jó lenne a tapsrendben utolsóként meghajolni miután az ember eljátszott egy ekkora ívet. De tisztában vagyok azzal, hogy nem tudnám megcsinálni Jekyllt, mert baritonként nincsenek meg hozzá a hangi adottságaim. A lelkiek meglennének, a fizikaiak viszont hiányoznak, úgyhogy föl sem merül bennem a „mi lenne, ha…” kérdés.
– Mindezeket figyelembe véve Utterson a legjobb szerep, ami megtalálhatott?
– Igen, bár egyáltalán nem látványos, még akkor sem, ha az ember jól csinálja. Sőt, akkor csinálja igazán jól, ha nem látványos. Őt is nagyon egyszerűen kell játszani. Utterson egy csendes, abszolút támadhatatlan és megkérdőjelezhetetlen figura, akinek nincsenek nagy érzelmi kitörései, aki minden pillanatban Jekyll mellett áll. Ez a visszafogott, nyugodt, támogató ember hirtelen bekerül egy olyan ijesztő helyzetbe, hogy a barátja – már Hyde-ként – rátámad, de ő ezek után is kitart mellette. Sőt, mikor Jekyll arra kéri, ölje meg őt, vessen véget a szenvedésének, Utterson megteszi. Annyira szereti a barátját, hogy gyilkossá válik érte. Hiába kap feloldozást a tettéért, mégis összeomlik, mert elveszíti az erkölcsi tisztaságát, minden olyan értéket, ami őt meghatározta. Jekyll és Utterson között egészen különleges barátság működik, és a nézői visszajelzések azt mutatják, hogy ez érzékelhető.
– Mit csinálsz az előadás alatt akkor, amikor nem vagy színpadon?
– Nézem a többieket az oldalsó takarásból, mert április 1-jén mutattuk be, tehát alig játszottuk, és kíváncsi vagyok a kollégáimra. Megérdemelten kapták ezeket a feladatokat, éltek a lehetőséggel, én pedig tiszta szívvel tudok örülni annak, hogy ekkora a sikerük. Én Sándor Petivel és Nádasi Verocskával vagyok egy szereposztásban, akik elképesztőt játszanak, de ugyanezt tudom elmondani a többiekről is, akiket pedig a nézőtérről láttam. Egészen izgalmas volt azt megtapasztalni, mennyire máshova kerülnek a hangsúlyok az egyes szereposztásokban, ami alapvetően annak köszönhető, hogy a rendező, Vincze Balázs rettenetesen nyitott volt, egyenrangú partnerként kezelt bennünket. Ő alapvetően vizuálisan gondolkodik, és pontosan át tudja adni, mit szeretne látni képben, a szándékok megfogalmazásába viszont mélyen bevont minket, engedett szabadon próbálni. Engedte, hogy a személyiségünk érvényesüljön és emiatt három teljesen különböző előadás született.
Londonban vagy New Yorkban, de akár Németországban vagy Ausztriában is irigylésre méltóan profi musicaleket látni, de nekem sokszor valahogy hiányzik a színpadról az emberszag, a valódiság. Az, amitől számomra megfoghatóvá, átélhetővé válik a történet, akár a tökéletlenségekkel, hibákkal együtt, mert attól lesz egy ember és egy produkció is egyéni és egyedi, valami megismételhetetlen. Ebben az előadásban pedig mindez abszolút érvényre tud jutni.