A Hajógyár idén 6 fesztiválon jelenik meg, melyek közül kiemelt helyet foglal el a Művészetek Völgye, ahol 2 udvarral is képviselteti magát. Ennek apropóján az improvizációs front meghatározó zenei egyéniségével, Delov Jávorral beszélgettünk értékteremtésről, zenei társasjátékról, szabadságról, inspirációról, professzionalitásba kevert kócosságról, és az újonnan felbukkant, innovatív filozófiájú Vibe Changers missziójáról.
– Milyen inspirációk mentén szerveződött a Vibe Changers, amely a nevedhez fűződő Random Trip és Nagy Kristóf által vezetett Seven Seconds in the Future egyfajta szerelemgyereke?
– A kezdeti motiváció az volt, hogy kiderítsük, van-e olyan zenész generáció, akit érdekel az a fajta rögtönzés, amelynek mi hosszú évek óta szerelmesei vagyunk, fűt-e olyan tűzzel és szenvedéllyel fiatal muzsikusokat is az improvizáció, mint minket. Kik azok – itt már a közönséget is beleértve –, akik nyitottak egy kalandos zenei társasjátékra. A Random Trip hosszú ideje fontos jelenség a budapesti éjszakai élet és az improvizációs klubok palettáján. A Seven Seconds in the Future nevű, szintén rögtönzésre épülő formáció is eléggé megerősödött az utóbbi időben. Nagy Kristóffal zeneileg és emberileg is nagyon csípjük, tiszteljük egymást. Mivel mindketten a spontán muzsikálás oltárán áldozunk legszívesebben, így arra jutottunk, hogy nagyszerű lenne közös erővel egy új megvilágításba helyezni az improvizációs műhely lehetőségeit, mely többet ad, mint egy megszokott Random Trip vagy 75 koncert.
– Mi ennek az innovatív zenei műhelynek a missziója?
– Ez egy olyan realtime, openmic zenei vetélkedő, amelyet egy „energiakutató központhoz” tudnék leginkább hasonlítani. Énekeseket, rappereket és fúvósokat várunk a színpadra, akik bátran merik vállalni és kibontakoztatni tehetségüket. Nem arra vagyunk kíváncsiak, hogy ki tudja a világ összes harmóniáit eljátszani minden hangnemben, ki az, aki a leggyorsabban tud visszafelé eljátszani Chick Corea-zongoraszólókat. Nem azt szeretnénk megtudni, hogy adott esetben olyan hangterjedelemmel bír-e egy illető, mint Freddie Mercury vagy Zámbó Jimmy – lehet, hogy valaki egy öt hangból álló hangterjedelmet olyan energiával és átütő erejű jelenléttel tud képviselni, hogy bárkit elvarázsol. Tehát arra vagyunk kíváncsiak, hogy mi van a leírt hangjegyeken vagy a violinkulcson túl. Az improvizáció túlmutat az öt vonalon. Ez pedig igazán csak akkor derül ki, ha olyan kiélezett helyzetbe hozzuk magunkat, amely során nem tudjuk, mi fog történni, zsigeri szinten kell reagálni egy adott pillanatra.
– Többek között hol találkozhatunk a Vibe Changersszel a közeljövőben?
– A Magyar Zene Háza ingyenes szabadtéri színpadán játszunk kéthetente kedd esténként, továbbá jelen leszünk a Művészetek Völgyében is (július 25-én hétfőn) a Kőbánya udvarán, a Random Trip utáni napon. Vendégünk lesz többek között Sena (Irie Maffia), akivel mindig óriási élmény együtt muzsikálni, és aki azontúl, hogy óriási zenei egyéniség, rendkívül szupportív is. Kíváncsiak vagyunk a Vibe Changers kapcsán, hogy lesznek-e olyan muzsikusok, akik ott helyben jelentkeznek és mernek-e csatlakozni hozzánk. Érdemes, mert így a résztvevőknek lehetőségük nyílik Senán kívül olyan előadókkal megosztani a színpadot, mint Eckü (Hősök) vagy Vavra Bence.
– Ha jól tudom, a közönség is aktív résztvevője ennek a zenei társasjátéknak. Milyen módon?
– Szavaznak a koncert végén tapsolással, dobogással, és hogy ez korrekt legyen, mi ezt decibel mérővel le is ellenőrizzük. A győztes egy szép értékű fogyasztást kap a bárban, illetve lehetőséget kap, hogy később valamikor egy nagyobb vidéki fesztiválon vagy egy kiemelt helyszínen játsszon velünk egy Random Trip koncerten.
– Improvizáció esetén felmerülhet olyan pont, ahol a szabadság már nem annyira inspiráció, mint inkább egyfajta szorongás forrásává válik?
– Ez egy érdekes kérdés, bár szorongást nem mondanék. Ezt ahhoz tudnám leginkább hasonlítani, ha valakivel párkapcsolatban vagyunk, akkor sokszor szeretnénk nagyobb szabadságot, több „énidőt”, ugyanakkor amikor egyedül vagyunk, akkor meg hiányzik a másik fél, vágyjuk a társ közelségét. A kapcsolat akkor működik igazán jól, ha balanszban tartjuk a szabadságot és a kötöttséget, elbillenések nélkül. Vagy egy másik példa, ha mindig ugyanazokkal a társakkal ugyanolyan zenét játszom, az tud egyfajta feszültséget, esetleg folyamatos ismétlést, ebből következőképpen pici szorongást generálni. De persze annak is megvan a varázsa, hogy fix keretek között megkeressük a szabadságot.
Ugrok egyet messzebbre is, a rendszerváltás után ennyi idővel is megnézhetjük ezt a kérdést. Mi a jó, a totális szabadság vagy ha keretek közé van helyezve az ember? A szabadsággal semmi gond nincs, csak néha meg kell vizsgálni, hogy mihez képest szabad az ember, hiszen az értékrendszerünk is csak ennek medrében tud igazán kirajzolódni. A Random Trip például szerintem azért tud ennyi ideje jól működni, mert miközben mindenkinek megvan a saját maga formációja fix keretekkel, itt meríthetünk a szabadság nagyobb, kísérletezőbb forrásaiból.
– Az iskolázottság, diploma mennyit adhat vagy éppen vehet el a kísérletező, improvizációs kedvből?
– Kevesen tudják, de a looper-beatbox világbajnok Nagy Kristóf YouTube-ról tanult zenélni. Nekem ugyan jazz tanszakos diplomám van, de ma már ez keveset jelent, hogy Kristóffal tartani tudjam a lépést. Az igazán átütő erejű, jó zene nem a papírról vagy a keretek pontos betartásáról szól. Vagy van benne energia és feltöltődöm, vagy nincs, és akkor hagyjuk is az egészet!
A suliban nem létezik olyan, hogy a tanárok azt mondják a diáknak: ezt a konkrét Bach-darabot össze-vissza játszottad, egyes, viszont annyira bátor és kreatív dolgot hoztál ki belőle, hogy libabőr, ötös! Kapsz egy négyest, kvázi értékeljük, hogy ügyesen, talpraesetten kihúztad magad a slamasztikából, valószínűleg hasonlóan improvizáltál, mint anno vasárnaponként Bach a templomban, tehát életre való vagy! Ilyen nincs, teljesen más struktúrák alapján döntik el az oktatási rendszerekben, mi helyes vagy helytelen. Klasszikus zenénél sem mindegy, milyen energiával és érzelmi lökettel töltik meg a zenészek az adott művet. A kiváló komolyzenészek is a kereteken belüli végtelen szabadságra mutatnak rá.
– A polírozottságra való törekvés vagy a trendbeli elvárásoknak megfelelő jelenlét lefaraghat a kísérletező, ösztönös, jótékony zenei kócosságból?
– Miles Davis éppen egy új zenekar alapításán munkálkodott. Meghallgatás után egy basszusgitáros megkérdezte tőle, hogy rendben volt-e a játéka, amire azt felelte, igen. Hibátlan volt? Abszolút. Akkor tök jó, nem? Nem, ez a baj – mondta Miles Davis. Attól, mert valaki makulátlanul játszik, mérhető zenei szempontok alapján szinte kikezdhetetlen, még nem jelenti azt, hogy valójában hozzá is tesz az adott zenéhez.
Nyilván én is küzdök azzal, hogy hibátlan felvételeket szeretnék csinálni a stúdióban, azonban be kell látni, hogy a kifogástalanban nincs meg az a tűz és szenvedély, ami a zeneileg itt-ott kikezdhető dolgokban abszolút megvan.
Másik anekdota. Bruce Lee azt mondta, eleinte a rúgás csak rúgás volt, az ütés meg csak ütés, majd amikor ezzel professzionálisan kezdett foglalkozni, rájött, hogy a rúgás nem csak rúgás, az ütés nem csak ütés. Ám amikor már mindent tudott, már mindent végigpróbált, rájött, hogy bizony a rúgás csak rúgás, az ütés pedig csak ütés. El kéne hinni tényleg, hogy az egyszerű, zsigeri dolgok sokkal nagyobbat ütnek, mint az a szint, amikor technikailag mindent belepakoltunk valamibe.
– A professzionalitás mennyire befolyásolhatja a szabad önkifejezés és improvizáció metódusát?
– Random Trip koncertek után sokáig rágták a fülünket zenészek, hogy beszállhassanak. Nehéz volt megértetni velük, hogy ez nem csak úgy megy, hogy gyere, szállj be, jóval összetettebb ez a dolog. Random Tripen elkezdünk egymásra hangolódni, feltérképezzük, milyen zenei területet fogunk bebarangolni, mik nagyjából a határok, ki mennyire tud vagy hagy mást is érvényesülni, hol az a pont, ameddig hagyod a másikat menni, vagy adott esetben mikor van szükség segítségre, inspirációra, hogy tovább tudjon lendülni valaki egy megrekedt zenei gondolatnál.
Többször megkaptuk, hogy nagyképűek és bunkók vagyunk, mert nem engedjük őket színpadra, pedig 4 db párizsi oklevelük van. Nem az volt a bajunk, hogy el tudja-e hibátlanul játszani ezt vagy azt, sőt. Sokszor inkább az merült fel problémaként, hogy éppen az akadémiai értelemben vett professzionalitás miatt fog bekavarni a zene láthatatlan részébe, elnyomva a többieket, mert óriási térre van szüksége, miközben mi már nélküle is megtaláltuk a flow-t.
– Intuitív alapon választotok társakat a koncertekre? Milyen reakciókat látsz, amikor például valaki elsőre játszik veletek?
– Elég erős megérzéseim vannak abban a tekintetben, hogy ki-kivel passzolna össze egy-egy Random Trip során. Tízből körülbelül kilencszer működik általában a feltételezésem, persze előfordul, hogy tévedek és egyáltalán nincs meg a kémia. Ha valaki elsőre van Random Trip- bulin, különböző reakciók mutatkozhatnak. Valaki bátortalanabb izgalmában, nem nagyon mer eleinte becsatlakozni. A másik, „a biztos kevés vagyok”, ezért kompenzál és túltolja. A szünet felszabadító és jótékony dolog, mert kicsit mindenki megnyugszik, „mi már játszottunk együtt” érzés hatja át a csapatot, olyan, mintha már sok ideje ismernénk egymást, túl vagyunk a kezdeti meglepődéseken, és egy sokkal letisztultabb mederben tudunk nekimenni a második félidőnek.
A cikk a Petőfi Kulturális Ügynökség megbízásából jelent meg.
