A Budapesti Operettszínház következő bemutatója Huszka Jenő és Szilágyi László operettje, a Mária főhadnagy. Az előadás különlegessége, hogy a darabot ebben a verzióban még nem láthatta-hallhatta a közönség, ugyanis a rendező, Homonnay Zsolt az eredeti, csonkítatlan művet viszi színre, a műfaj adottságai, stiláris követelményeinek és értékeinek tiszteletben tartásával, az operettszínpadokon szokatlan, újszerű szemlélettel.
– A napokban megjelent az Operettszínház Facebook-oldalán a Mária főhadnagy plakátfotózásáról egy kisvideó, amelyen látszik, hogy ebben a munkában is tevékenyen vettél részt. Hogyan instruáltad a címszerepet alakító primadonnákat, Kiss Diánát, Lévai Enikőt és Széles Flórát? Mit szerettél volna elkapni?
– Azt a dinamizmust és kettősséget, amit a történet hordoz és a címszereplő képvisel. Mária a saját esküvőjét és egyáltalán: az addigi életét hagyja ott, a menekülésre viszont egyetlen útja marad, az, ha férfiként áll be harcolni magyar szabadságharcosok közé. Az, hogy a szerelmét követi, önmagában még nem indokolná a férfiruhát, de ez a szeretett férfi katona, aki után, Máriának csak az a lehetősége adódik, hogy ilyen öltözékben indulhat el. A magánéleti szál mellett pedig van egy történelmi kettősség is, hiszen ennek a pillanatnak a népek tavasza ad hátteret. Bécsben és Pesten is kitör a forradalom, fellángol a szabadságharc, és egy alig 18 éves lánynak hirtelen a harctéren kell bizonyítani, a saját és katonái életéért kell vállalni a felelősséget. A lányból, akiből majdnem feleség lett, hirtelen hadnagy, majd főhadnagy lesz. Azt szerettem volna, ha a plakátfotó az ismeretlen felé való indulás pillanatát ragadja meg, azt, amelyben a hit és a szenvedély sűrűsödik.
– Azt gondolom, amiatt, hogy a Mária főhadnagy alapja nem egy fiktív történet, a szereplők a valóságban is léteztek, ráadásul a magyar történelem szempontjából egy kiemelt eseményről van szó, egy kisebb könyvtárnyi irodalmat kellett elolvasnod háttéranyagként.
– Ez pontosan így van. De nemcsak a történelmi háttérrel kell nagyon pontosan tisztában lenni, hanem Lebstück Mária életével is, ami önmagában egy kalandregény, ahogy Jókai Mór írta róla A női főhadnagy című esszéjében. Kettejük találkozása egyébként nem volt mindennapi: Jókai a szabadságharcról szóló emlékkiállításon, a Hadtörténeti Múzeumban pillantotta meg, amint teljes katonai felszerelésben ült, mögötte, körülötte pedig a saját fiatalkori életének lenyomatai, emlékei. Beszélgetésbe elegyedett vele, és a halálos ágyán már neki diktálta le az életrajzát németül Lebstück Mária.
– Akinek a története egyszerre szól a hazaszeretetről, női szerepekről és életstratégiákról.
– Így van, és ez a két terület azonos súllyal van jelen z operettben. Mária arra mutat egészen különleges és erős példát, hogy egy nő a 19. század első felében, egy férfiak által irányított társadalomban karriert tud építeni, ráadásul a lehető legmaszkulinabb közegben, a hadseregben. De rajta kívül van még két fontos nőalak. Antónia, akinek szintén a túlélésért kell küzdeni, hiszen özvegyasszonyként egyedüli nőként tartja kézben életét, igazgat egy birtokot, részt vesz a közéletben, belép a történelmi eseményekbe, és ami legalább ennyire szokatlan: fel meri vállalni, hogy csak szerelemből megy újra férjhez. És ott van a harmadik női sors, Pannié, aki egy hargitai kis faluból került Bécsbe cselédlánynak, de többet akar az élettől, a férfiaktól pedig mást, mint a társadalmi státusza neki rendelne. Partnerséget szeretne, igazi kapcsolatot, családot, egy olyan férjet, aki vigyáz rá, támogatja őt. Ezek a történetek még ma is komoly érvényességgel bírnak.
– Emiatt ez az operett több elemző próbát, mélyebb beszélgetéseket igényel a színészekkel?
– Sokkal. Az operettek zöme él azzal a műfaj adta lehetőséggel, hogy a meseszerűséget emeli át valóság szintjére. Csak egy példa: A Viktória című operettben például Koltay főhadnagy megszökik a szibériai fogságból Jancsival, a tiszti szolgájával, majd némi hóban kúszás és egy kerítésen átmászás után máris Tokióban, az amerikai nagykövetségen vannak, ahol Koltay találkozik volt menyasszonyával, Viktóriával, aki történetesen épp az amerikai nagykövet felesége. Ez önmagában elég szürreális, de elfogadjuk, mert az operettek játékszabályaiba ez is belefér. A kialakult helyzettel foglalkozik, nem a kialakulásának fizikai vagy földrajzi valójával Ezzel szemben a Mária főhadnagy szinte minden egyes utalása, helyszíne és emellett figurája beazonosítható a címszereplőtől Kossuthig, ami jóval nagyobb hitelességet kíván az előadástól.
– Ez rendezőként nagyobb felelősséget is jelent?
– Abszolút. 1848. március 15. emblematikus dátum minden magyar ember életében, a márciusi ifjak, Petőfi Sándor, az eufória eleve ad egy viszonyulási alapot. Nem maszatolhatunk, nem szerkeszthetjük át a történetet, az nem kerülhet máshova időben, térben, a súlypontok nem változhatnak, és nem fogalmazhatunk általánosságban. De felejtsük el a megelőző évtizedeket sem, a reformkort, a Himnusz születésétől Széchenyi modernizációt középpontba helyező életművéig, a magyar viselet, zene és legelsősorban is a nyelv előtérbe kerülését. Mindez önmagában is meghatároz számomra egyfajta megközelítési irányt.
– Ez mit jelent a játékmód szempontjából? Követel-e másfajta színházi nyelvet?
– Az operettekhez képest sokkal felfokozottabb, drámaibb módon akarunk fogalmazni, hogy megmutassuk az adott kor napjainak és ezzel együtt a darab lelkületét. Természetesen a stiláris követelményeket tiszteletben tartjuk, és a szerzői szándékot is maximálisan figyelembe vesszük, de nem akarjuk használni a megszokott műfaji paneleket. A történet és a zene önmagukban is olyan lendületet adnak, amitől nem egy megelevenedő történelmi képeskönyvet vagy muzeális jellegű megemlékezést látnak a nézők, hanem a szereplőkkel együtt valóban átélhetik az eseményeket, emberi közelségből, szinte úgy, mintha visszarepülnénk az időben. Az a célom, hogy híd épüljön 1848 és a 21. század embere között.
– Említed a szerzői szándékot, és az olvasópróbán is beszéltél arról, hogy visszanyúltok az eredeti műhöz. Ez ennyire egyszerű a Mária főhadnagynál? Vannak operettek, amelyeknél komoly kutatást igényel eljutni az őspéldányig.
– Egyáltalán nem egyszerű a Mária főhadnagy esetében sem, sőt! Szilágyi László írta a librettót, aki röviddel a premier előtt halt meg, a darabot pedig Békeffi László és Kellér Dezső fejezte be, akik viszont csak titokban dolgozhattak, hiszen 1942-ben már érvényben voltak a zsidótörvények, ezért őket Fényes Szabolcs, az Operettszínház igazgatója nem alkalmazhatta volna. Ez kiderült, és veszélybe került a bemutató. Majd bizonyos jeleneteket németellenesnek tituláltak, az eredeti Kossuth-idézeteket pedig nacionalistának bélyegezték. Az ötvenes években szinték Kossuth jelentette a problémát, az egyetemes magyar szabadság és a magyar csillag feltűnése, vagy azok a részletek, amelyben arról van szó, hogy idegen zászlóval ne lépjenek magyar földre. A mindenkori aktuálpolitika miatt rengeteg változtatáson ment keresztül a darab, és a 42-es cenzúrázatlan verziót kellett felkutatnunk. Sok példányt, köztük csonkákat és más darabokból átemelt dalokkal vagy egész jelenetekkel kiegészítetteket néztünk át, kutattunk a Színházi Intézetben vagy Huszka Jenő és a Fényes Szabolcs-hagyatékban, a szövegkönyvön túl természetesen a partitúrákkal is foglalkoztunk. Nagy munka volt. Pfeiffer Gyula zeneigazgató úr számos kottát rekonstruált. A kényszerből kihagyott prózai és zenei részeket visszaemeltük a darab eredeti szövetébe, így készült el ennek a bemutatónak a példánya, ami reményeink szerint méltó emléket állít a szerzőknek és a történet hőseinek.
