Ivan Viripajev: Részegek – Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat
Akad néhány ország, ahol az alkoholizmus problémája nemzeti kérdés – közülük a legnagyobb tagadhatatlanul Oroszország. Evidens tehát, hogy az orosz szerző sokat tudhat a részegség témájáról. Nekünk, magyaroknak sem kell szégyenkeznünk ez ügyben – többségében értő ismerői vagyunk a témának. Marosvásárhelyen ezúttal a román Radu Afrim rendezett hiteles és mély előadást Viripajev remek darabjából. Több is ez, mint egy előadás: a folyosón, amelyen át megközelíthetjük a stúdiótermet, egy képzőművészeti installáció fogad. Egy hatalmas szekrényen alkoholos italok üres üvegeinek garmadája, közel hozzá monitorokon a színészek különböző részeg arckifejezéseket váltogatnak – Bill Viola egyik ismert videóinstallációját parafrazeálva.
A színen nagy számú szereplő – mindegyik részeg. És az is marad mindvégig. Nem akármilyen színészi kihívás ez: úgy megjeleníteni a részegséget, hogy ne legyen ripacskodóan eltúlzott, mert az, ha rövid ideig hatásos is, hamar hiteltelenné válik. Az előadás egyik komoly érdeme, hogy a szereplők túlnyomó többsége mindvégig hitelesen jeleníti meg a részegséget. Nagyon különböző státuszú emberek kerülnek itt kapcsolatba: bankár, modell, fesztiváligazgató, prostituált, építőipari munkás. A részegség olyan módon tereli egy szintre őket, hogy ebben az állapotukban mindannyiukat ugyanazok az alapvető kérdések izgatják: az önazonosság, a szabadság vagy a szeretet, s mindezekről a részegségre oly jellemző reflektálatlan őszinteséggel képesek megnyilvánulni. Torzító tükrök előtt bomlanak ki torz élethelyzetek és sorsok. Szépek a koreografált mozgások (koreográfus: Dabóczi Dávid), melyekhez a nagybőgős Kostyák Márton és a zongorista Boros Csaba a klasszikus modern jazz motívumait megidéző zenét szolgáltat. Időnként az etűdöket a szereplők által közösen énekelt erdélyi népdalok kötik össze, amelyek hol ironikusabbá, hol líraibbá teszik az összhatást.
A sok jó alakítás közül itt most kettőt emelek ki: Galló Ernő mindvégig intenzív színpadi jelenléte révén válik az előadás fontos elemévé az emberi esendőség megjelenítése. Ahogy mondani szokás, a részegeknek „lemeztelenedik a lelkük” – ebben az előadásban időnként a testük is. Ebből a szempontból a legnagyobb hatású a „civilben” színházigazgató Gáspárik Attila meztelensége. Amikor egy jelenetben tizenöt szereplő áll sorfalat, s velük szemben a pucér Gáspárik kitárulkozik, hogy aztán a menet élére állva kimasírozzanak a színről, az hátborzongatóan szép. De jelentős alakítást nyújt B. Fülöp Erzsébet, Bokor Barna, Moldován Orsolya és Varga Balázs is.
Radu Afrim rendezésének alapkérdése, hogy halljuk-e Isten suttogását a szívünkben. A kiindulópontja, hogy ebből a pillanatok alatt szürreálissá váló világból szinte mindenki elvágyódik, mert mindenkiben van valamilyen megmagyarázhatatlan – vagy néha nagyon is érthető – félelem. Mit lehet tenni? Mit mond az Úr? A részegek gátlás nélküli, trágár őszinteségével az előadás végére egyetlen intenció, egyetlen transzcendentális üzenet marad: „Nem szabad fosni!” Mert – miként egy tatár közmondás tartja – a bátor csak egyszer hal meg, a gyáva viszont ezerszer.
Az előadás alkotóit és játszási időpontjait itt találja
