Kelemen Kristóf: Megfigyelők – Trafó, Budapest
Népszerű a mostani színházi évadban az Európa Kiadó 1982-es dala, a Mocskos idők. A Katona József Színház Ithakájában Jordán Adél adja elő, a Kelemen Kristóf által írt és rendezett előadás végén pedig közösen éneklik a szereplők. Mindeközben a földre helyezett tévén az Ács János rendezte legendás, 1981-es Marat/Sade-előadásból láthatunk részletet. De itt már túl vagyunk a történeten, amely másfél évtizeddel korábban játszódik.
A modern állami besúgórendszert, amelyet Nagy Frigyes 18. századbeli Poroszországából eredeztethetünk, tagadhatatlanul a kommunisták tették totálissá. A Stasi az NDK-ban olyan kiterjedt rendszert működtetett, amelyben átlagosan hat és fél emberre jutott egy besúgó, de például a román Securitate is jelen volt szinte minden munkahelyen és minden nyilvános eseményen. A magyar pártállami rezsim ebből a szempontból is más volt, de a Belügyminisztérium hármas ügyosztályához tartozó spiclik figyelmét sem kerülhette el semmi olyasmi, amely ideológiai, politikai szempontból egy picit is eltért a hivatalos irányvonaltól. Az ügynökök mindent jelentettek, hogy a szocializmus különböző szintjeinek döntéshozói mindent felügyelhessenek. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy újabb és újabb besúgókat vontak be, ezért a beszervezés maga is meghatározó része lett a hármas ügyosztály munkájának. A besúgás szörnyen visszatetsző tevékenység, de az igazi dráma a besúgóvá válás folyamata. A Megfigyelők mindenekelőtt azt mutatja meg, hogy miképpen zsarolják ki emberekből a rendszerhez való csatlakozást, s hogyan határozza meg a mindennapokat a politikailag motivált információs felügyelet.
Az, hogy egy Magyarországon tanuló brit állampolgárt a titkosszolgálat megfigyel, 1965-ben a világ legtermészetesebb dolga volt. Már csak azért is, mert egyáltalán nem volt megszokott, hogy a szigetországból érkezzen hallgató a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, mint a magyar származású, a nyelvet jól beszélő Michael Besenczy (Rétfalvi Tamás), akit a Belügyminisztérium kémnek gondolt. Bár ez a vélelmezés nem igazolódik kétséget kizáróan, az bizonyos, hogy a magabiztos, jómódú fiatalember legfőbb foglalatossága a megfigyelés: oly módon veszi szemügyre a korabeli művészvilágot, s persze mindenekelőtt a főiskolai fiatalok világát, mint ahogyan egy földrajzi felfedező szemlél egy egzotikus vidéket. Csoporttársa, a Baki Dániel alakította Somogyi Sándor, akit titkolt homoszexualitásával zsarolva szerveznek be (Rómeó fedőnéven), kezdetben próbál a jelentéstételi kényszerében is erkölcsös maradni, csakhogy ez ebben az erkölcstelen rendszerben nem lehetséges. Tartótisztje, Horváth hadnagy (Jankovics Péter) igazi profi, akit nem könnyű becsapni, okos és szép mennyasszonya, Judit (Józsa Bettina), aki mit sem sejt vőlegénye tényleges nemi orientációjáról, ebben szintén nem segíthet.
A rendszert érdemben csak a működtetői tudják befolyásolni. Mindegy, hogy a rendszer áldozatai vagy éppen haszonélvezői mit gondolnak – fölöttük (ha úgy tetszik: fölöttünk) döntenek, a választás a beleegyezésre vagy az ellenállásra korlátozódik. Már ha az ember egyáltalán tisztában a választás lehetőségével – az előadás nem minden szereplőjének adatik ez meg. Pedig ha lehet tanulság, alighanem ez: bármennyire is beszűkül a személyes szabadságunk tere, egy ponton szükségképpen van lehetőségünk a választásra. És az akkor is fontos, ha nem írja felül a rendszert – mert soha nem a rendszert, mindig csak magunkat választjuk: tisztességes emberként, megalkuvóként vagy gazemberként.
A díszlet telitalálat. A Schnábel Zita által tervezett látvány úgy idézi meg a szocializmust, hogy abban van valami mai is – mint a retróban. Kelemen Kristóf rendezése nem a besúgás rendszerére csodálkozik rá, hanem az egyes karakterek, megfigyelők és megfigyeltek törékenységére, kiszolgáltatottságára fókuszál. Csupa olyasmire, amivel ma szintén lehet azonosulni – s persze visszaélni is.
Az előadás alkotóit és játsási időpontjait itt találja
