A Trafó Kortárs Művészetek Háza színházi nevelési műhelye, a Gondolat Generátor elindította a Mindenkiház elnevezésű online közösségi terét, melyet a civilekből álló #mindenkitörténet csoporttal hozott létre. A látogatók március 26-ig egy pályázat keretében akár tárgyanimációs kisfilmekkel is hozzájárulhatnak a ház bővítéséhez. Bemutatjuk a Living Space / Élő-Tér alkotói pályázat zsűrijét!
Ágh Márton látvány-, díszlet- és jelmeztervező a budapesti Képzőművészeti Főiskolán végzett, és azóta számos budapesti és vidéki színházban dolgozott. 2015-ben megkapta a Színikritikusok díját A legjobb díszlet kategóriában a Faust I-II. előadásért, 2016 óta pedig a Trafó életének is részese az ekkor bemutatott és azóta is műsoron lévő Látszatélet előadással.
„Nem csak a munkámból adódóan kötődöm a körülöttem lévő tárgyakhoz, meghatározó szereppel bírnak a magánéletemben is. Sokan vannak, sokfélék, és csak legvégső esetben válok meg tőlük. Szem előtt tartom őket, emlékeztetnek az elmúlt évekre. Tudom, honnan és miért kerültek hozzám. Néhányukért meg kellett küzdenem, de talán azokra emlékszem a legjobban, amelyeket nem sikerült megszereznem. Körülöttem maradtak azok is, amelyek emlékeztetnek a félreértésekre, a rossz döntésekre – ezek szintén tárgyiasultak az életemben. Elengedni mégis nehezebb volt, mint megszerezni őket.
A munkáim mind lebonthatók apró elemekre, tárgyakra, valójában éppen ez a feladatom, rendszert építeni belőlük: ahogyan az író a szavai sorrendjével, én a tárgyaim rétegeivel hozok létre új jelentést és hangulatot.
Különös módon, nagy mennyiségben mindennek nő az esztétikai értéke, ezért aztán nincs lebecsülendő, csak rossz helyen lévő tárgy.”
Kálmán Eszter a jelenlegi magyar színházi élet egyik legizgalmasabb, legsokoldalúbb és legegyénibb látásmódú alkotója. Eszter rendez és látványt tervez, vég nélkül kísérletezik. Matkó Tamással közös, legutóbbi alkotása 2020 januárjában került bemutatásra a Trafóban, amely során közösen fedezik fel a hangban rejlő lehetőségeket: a dramaturgiai szerepét, viszonyát a képpel és az előadóval, a hallás színházi élményével.
„Mindig a látvány és a színház viszonya érdekelt. Előtanulmányaim a fotográfia területéről származnak, a kompozíciót, a képet és annak kifejezőerejét, hatását kutattam. Tíz éve dolgozom díszlet- és jelmeztervezőként, gyakran készítek saját kísérleti előadásokat. Angol színházi tanulmányaim során találkoztam olyan műfajokkal és formákkal, amelyekben a vizualitás, a színházi eszközök szerepe a színésszel és a szöveggel egyenértékűvé tud válni.
Munkáim során azt kutatom, hogy a színházi eszköztár milyen módokon mesél történetet. Igaz ez az alkalmazott munkáimra és a saját előadásaimra is. Az elemek, tárgyak, anyagok és színek kifejezőereje, az önálló és egymáshoz képest való jelentésük foglalkoztat.
Legutóbbi, Domestic Noise című munkám során a hang és a látvány viszonyát, a zaj történetmesélő képességét vizsgáltam. A tárgyak önmagukban is történetek főszereplői lehetnek. A találkozásuk más tárgyakkal, vagy saját hangjuk is képes őket újabb és újabb jelentéssel felruházni. A színpadon a látvány mindig valamihez képest ruházódik fel tulajdonságokkal. Valami mellé helyezve jelent többet, valamivel ellentétben jelent mást. Érdekel ezeknek a rendszereknek a vizsgálata, megfogalmazása, és mostanában a tanítása is.”
Teszárek Csaba a Színház- és Filmművészeti Egyetem bábszínész szakán végzett 2004-ben, ezt követően a Budapest Bábszínház társulati tagja lett. 2007-ben Soós Imre-díjjal jutalmazták a fiatal előadóművészt, 2015-ben pedig a 18. Arany Szikra Fesztiválon megkapta a színészi összmunka díját. 2018-ban három másik fiatal bábszínésszel közös munkáját, Az időnk rövid története című előadást mutatta be a Trafó.
„Számomra a bábszínházi próbafolyamat legörömtelibb pillanata az szokott lenni, amikor mi, a szereplők, hirtelen elkezdünk játszani. Amikor már megtanultuk a szöveget, elsajátítottuk a koreografikus részeket, átrágtuk magunkat a nyűgös és fárasztó elemzési és technikai talányok, feladványok lehetséges megfejtésein, tudjuk azt, hogyan mozdítsuk meg a kezünkben lévő figurát, és azt is sejtjük, hogyan ne… Mindezek után hirtelen előbukkan az a játékos, gyermeki énünk, amit én mindig lenyűgözve fogadok és tátott szájjal bámulok. A belefeledkezés örömének, az időn és téren túlnyújtózó kreatív energia beáramlásának ideje ez, amikor felnőtt, tapasztalt emberek átadják magukat a játék lendületének. Amit eddig csak »felmondtak«, »felmutattak«, azt mostantól önmagukon átszűrve megtöltik élettel, tartalommal.
Tárgyakkal játszani, megszemélyesíteni valamit, belelátni egy karakteres formába egy formás karaktert, mozgáslehetőségeket próbálgatni egy élettelen anyaggal, csak úgy, a magunk örömére, szerintem csodálatos és kreatív elfoglaltság.
Megmutatni mindezt másoknak: a saját örömünk kiterjesztése.”
