Miklósa Erika, korunk ünnepelt Kossuth-, Liszt Ferenc- és Prima Primissima díjas koloratúrszopránja 30 éve kezdte pályáját. A konzervatórium elvégzése után azonnal szerződtette az Operaház, így 19 évesen, minden idők legfiatalabbjaként lett a társulat tagja. A varázsfuvola Éj királynőjének szerepében 1992-ben mutatkozott be Németországban, amellyel rövidesen a világ összes jelentős színpadát bejárta Londontól Párizsig, Münchentől New Yorkig. A 30 éves jubileum alkalmából március 27-én ad gálaestet, melyet az Opera Otthonra közvetítéssorozatában lehet megtekinteni.
– Az Éj királynőjének szerepe összeforrt a nevével, több mint 500 alkalommal énekelte. Hogyan formálódott a karakter az évek során?
– Ehhez a szerephez nagyon erős idegrendszer szükséges, hiszen az embernek folyamatosan hoznia kell egy bizonyos színvonalat, akár a New York-i Metben, akár egy kis színházban énekli. Nekem ez kezdettől fogva nem jelentett problémát, a sportolói múltam miatt egy versenyszámnak tekintettem az Éj királynője bosszúáriáját. A stabil idegrendszeremnek köszönhetően nem azzal kellett foglalkoznom, hogy meglegyenek aznap a magas hangok, hanem tudtam formálni is a karaktert.
Akkor tud valaki Éj királynőjeként kiemelkedni a kolotúrszoprán mezőnyből, ha nem elégszik meg azzal, hogy szépen kiénekli a magas hangokat, hanem a karaktert is fejleszti, és erős színészi kifejezést tesz mellé.
– Hogyan szokott készülni a szerepekre?
– Szeretem jó előre elsajátítani őket. A nagy szerepeket például egy-másfél évvel a bemutató előtt megtanulom, aztán egy időre elteszem, hagyom leülepedni őket. Ez mindig egyfajta újrakezdést jelent, hiszen be kell a testbe énekelni az egész szerepet.
– Van segítsége a szereptanulásban?
– Igen, fontos nekem, hogy valaki kívülről is halljon-lásson. Lassan 25 éve dolgozom együtt Harazdy Miklóssal, aki egy csodálatos korrepetitor és egyben barát. Miki nemcsak kiváló szakember, hanem remek „pszichológus” is: a rosszabb napjaimon is tudja, hogyan bánjon velem.
– Van olyan szerep, amelyre mindig is vágyott, de eddig kimaradt az életéből?
– Berg Luluja nagyon érdekel. Ez egy komplex karakter, hangilag és színészileg sem egyszerű. Sajnos ritkán játsszák itthon, pedig kitűnő darab. Egyszer már felcsillant a remény, hogy az Operaházban elénekelhetem, de aztán mégsem kerülhetett rá sor.
– Számos híres karmesterrel dolgozott együtt pályája során. Ki tudna emelni valakit közülük?
– 30 éves pályafutásom alatt a világ összes nagy karmesterével dolgozhattam, de van egyvalaki, aki nagyon meghatározó volt számomra: Claudio Abbado. Nem csupán karmesternek, hanem mesternek nevezném őt. Több éven át turnézhattam vele, először természetesen A varázsfuvolában dolgoztunk együtt.
Az itthoni karmesterek közül Lamberto Gardellit és Erdélyi Miklóst emelném ki, akik akkor dolgoztak az Operaházban, amikor odakerültem. Gardelli például minden egyes énekesnek külön korrepetíciót tartott függetlenül attól, hogy fő- vagy középszerepet énekelt az illető. Be kell vallanom, hogy Solti Györggyel nagyon szerettem volna találkozni, de ahhoz előbb kellett volna születnem.
– Mi a prioritás most az életében?
– Az egészséget tartom a legfontosabbnak. A mostani helyzetben különösen. Minőségi ételeket eszem, és annyit sportolok, amennyi normális keretek közt belefér. A mentális egészségemre is odafigyelek, és ezt kiterjesztem a családomra és a művésztársaimra is. A Cziffra Fesztivál keretében a járványhelyzettel összhangban megtarthattuk a személyes mesterkurzusokat, és ekkor döbbentem rá, hogy mekkora szükség van most arra, hogy lelkileg is támogassam a kollégáimat és a fiatalokat. Nagyon erős prioritás lett az emberi tényező.
– Már tavaly is tartott operaének mesterkurzust a Cziffra Fesztiválon. Milyen tapasztalatokat szerzett a tanítás során?
– Az első mesterkurzus előtt féltem egy kicsit: azt hittem, nagyon sokat kell ahhoz tanulni, hogy taníthasson az ember. Ez egy rossz elgondolás volt, hiszen valójában az egész életemet végigtanultam, a szakmámhoz szükséges dolgokat gyakorlatban sajátítottam el.
A kapcsolatteremtés könnyen megy a fiatalokkal, és arra törekszem, hogy minél jobban rá tudjak hangolódni az adott énekesre. Mindegyikük másképp viselkedik egy ilyen szituációban: van, aki bátrabb, és van, akinek több idő kell, míg fel tud oldódni. Ilyen esetben először beszélgetünk egy kicsit, és csak aztán jön az éneklés.
– Milyen tanácsokkal látja el a fiatalokat?
– Arra biztatom őket, hogy legyenek önazonosak. Ez nagyon fontos, mert hajlamosak vagyunk valami másra vágyni, vagy mást utánozni. Azt szoktam mondani, hogy
ne Marton Éva, Simándy József vagy Rost Andrea akarj lenni, hanem önmagad!
A mi szakmánk nagyon individuális: a „hangszerünk” a saját testünkben van, és az mindenkinek másmilyen. Akkor érhetünk el sikereket, ha rátalálunk a saját vezérfonalunkra.
– A konzervatórium elvégzése után nem tanult tovább itthon, és csak néhány éve, 2017-ben szerzett diplomát a Pécsi Tudományegyetemen. Miért döntött úgy, hogy ennyi tapasztalattal a háta mögött opera szakra jelentkezik?
– Azt terveztem, hogy a Testnevelési Egyetemre jelentkezem, de aztán Lakner Tamás barátom, a PTE Művészeti Karának akkori dékánja rábeszélt, hogy inkább hozzájuk iratkozzak be opera szakra. Részben brahiból, részben pedig azért mentem bele, mert tudat alatt mindig zavart egy kicsit, hogy nincs zenével kapcsolatos diplomám.
– Március 27-én online gálaesttel ünnepli három évtizedes pályafutását. Milyen műsorral készül?
– Mivel közösségi ember vagyok, egy olyan programot állítottam most össze, amiben rengeteg partnerem lesz. Ebben a rendkívüli helyzetben nekik is nagy szükségük van arra, hogy színpadon lehessenek. Csak az elején énekelek majd szólót, a többi darab mind együttes lesz. A műsort egy idővonalra is felfűztem: a legutóbbi bemutatómmal kezdek, és azzal a szerepemmel zárom az estet, amivel 30 éve debütáltam az Operaházban.
