Latinovits Zoltán 90. születésnapja alkalmából nyílt kiállítás az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetben. A tárlat a színészkirály legendája és kultusza helyett rendhagyó és páratlanul sokszínű pályájára reflektál, interaktív közvetítésben. Progresszió kontra keretrendszerek, Várkonyi és Kazimir, népnevelés és misszió, értékdevalválódás kontra kegyelet. Gajdó Tamás színháztörténésszel, a kiállítás kurátorával beszélgettünk.
– Rendeztek már átfogó, önálló kiállítást Latinovits Zoltánról Magyarországon?
– Egy-két relikvia kiállítására sor került már a Bajor Gizi Színészmúzeumban még Gobbi Hilda idején, ilyen nagyszabású tárlatra a fővárosban eddig nem volt példa. A tárlat koncepciója nem a Latinovits-kultusszal foglalkozik, hanem az alkotó színházi és filmes életművet mutatja be.
– A színházi színész vagy a filmszínész Latinovits Zoltán él a mai köztudatban inkább?
– A filmes pályafutása az erősebb, jóval több játékfilm őrzi alakításait, mint színházi előadás. A köztudatban egyértelműen a filmszínész Latinovits él. A kiállításban is hangsúlyosabb a filmes pályakép. Színházi életművéből mindössze a vígszínházi Ványa bácsi egy részlete, a Thália Színházban bemutatott Mario és a varázsló maradt fenn, továbbá az irodalmi színpadi szerepléséről és versmondásáról maradtak fenn felvételek.
– Miben tért el Latinovits Zoltán művészi attitűdje a korabeli konvencióktól?
– Volt némi szembenállása az akkori hatalommal. Ne gondoljunk direkt politizálásra, de úgy látta, hogy sok mindent meg kellene reformálni a társadalomban. Kortársai a halála után olyan karaktert láttak benne, aki alkalmas volt a nemzetegyesítésre, rendkívüli talentummal rendelkezett. Képes volt „felrázni az embereket”. Többek között ebből táplálkozik legendája, melyet Illyés Gyula és Nagy László tovább erősített. Latinovits az akkoriban született kortárs költészet legtisztább közvetítője, képviselője volt.
Másképpen értelmezte, és másképpen interpretálta a verseket, mint a korszak előadói. Hallgatósága merőben mást kapott előadóestjein, mint amit a televízióban és a rádióban megszokott. Felnyitotta az emberek szemét. Olyan költőket vitt el a közönségnek, akiket nem ismertek, s olyan verseket, melyeket az állami intézmények egyáltalán nem, vagy legalábbis nem hangsúlyosan közvetítettek. Így páratlan élménnyel ajándékozta meg a publikumot.
– A Kádár-kor két rendkívül kontúros színházi vezetője adott lehetőséget számára: Várkonyi Zoltán a Vígszínházban, Kazimir Károly a Thália Színházban.
– Mindketten meglátták kiemelkedő tehetségét. Kazimir Károlynál alakította először Az őrnagyot a Tótékban, de itt játszotta Cipollát a Mario és a varázslóban, Savonarolát a Fiorenzában,vagy Bródy Sándor Tanítónőjében a parasztnábobot, ifjú Nagy Istvánt. Várkonyi különösen szerette őt, remek szerepekkel ajándékozta meg. A IV. Henrik és Ványa bácsi színre vitelével ráépítette a Vígszínház 1969–1970-es évadát. Korábban pedig olyan nagyszerű előadásokban csillogtatta tehetségét Várkonyinál, mint a Rómeó és Júlia, az Amerikai Elektra vagy Az ördög.
A színházvezetőknekbonyolult feladattal kell megbirkózniuk. A legfontosabb, hogy a művészek úgy „szárnyalhassanak”, hogy a társulat békéje és nyugalma is megmaradjon. Az igazgató vagy a főrendező nem kockáztathat. Meg kell válni attól a művésztől, aki nem tud beilleszkedni a közösségbe, s ezzel veszélyezteti az előadásokat. Ám, amikor arról beszélünk, hogy a Vígszínház felbontotta Latinovits szerződését, azt soha nem említjük meg, hogy a Nemzeti Színház és a Madách Színház rendezői egyáltalán nem akartak az akkori színházi élet legtehetségesebb képviselőjével dolgozni. Vidéken Téri Árpád, Szendrő József, Pethes György, Lengyel Györgyállt nyitottan a vele való együttműködésre, sikeresen.
– Pályája során milyen sorsfordító akadályokba ütközött a „színészkirály”?
– Rendezni szeretett volna, s ezt hosszú ideig nem engedték. Várkonyi nemcsak azért állt ellen, mert Latinovitsnak nem volt rendezői diplomája. Nagyobb súllyal esett a latba, hogy a Vígszínház jeles tagjait a színész vérig sértette. A színház vezetősége nem bízhatott abban, hogy a higgadtságot és önuralmat igénylő feladattal Latinovits képes lesz megbirkózni.Mondják, hogy Darvas Iván is dédelgetett rendezői terveket. Tehát, ha Latinovits rendezhet, akkor másnak miért nem engedik… Várkonyi igyekezett, ha nehezen is, békét tartani.
Végül Veszprémben Latinovits rendezhetett, színházalapító terveit azonban nem tudta megvalósítani. Teljesen újfajta színházat szeretett volna, s azzal hitegették, hogy lehetőséget kap, hogy ezt megvalósíthassa. Természetesen senki egy percig sem gondolta komolyan, hogy az akkori színházi struktúrát megbolygassa.
– Pontosan miben különbözött elképzelése a korabeli áramlatoktól?
– Meg nem alkuvó színházat akart, melyről sok szó esett az 1973-ban kiadott Ködszurkáló című könyvében. Kortárs magyar írók igényes, közérthetőműveinek előadását tervezte. Társadalomformáló, közösségformáló, gondolkodtató, előremutató bemutatókat szeretett volna színházában.
– Az utóbbi években egyre inkább elterjedtek a nagy színészikonok magánéleti, bulvár sajtóreprezentációi. Hogyan viszonyul ehhez a színháztörténet? Milyen módon lehet „ellenemenni” ennek a fajta drasztikus értékdevalválódásnak?
– Valóban felhígultak azok az írások, melyek színházi alkotók életével, színpadi bemutatók történetével foglalkoznak. Félreértés ne essék, nem sírom vissza azt a korszakot, amikor a hatalomban ülők meghatározták, kik azok, akiknek írniuk és nyilatkozniuk lehet. A szabadság azonban nem írhatja felül a szakmai igényességet. Mi mindössze annyit tehetünk, hogy mívesebben, igényesebben fogalmazunk, ugyanakkor a lehető legszélesebb forrásbázissal alátámasztjuk megállapításainkat. Arra azonban nincs módunk, hogy a hangzatos cikkeket, szenzációhajhász információkat kommentáljuk, vitatkozzunk az önjelölt szerzőkkel, mert akkor mást se tennénk. Meg kell jegyeznem, hogy az Országos Színháztörténeti Múzeumnak vannak olyan dokumentumai, melyeket, ha a közösségi médiában a közönség elé bocsátanánk, felülmúlnák az eddigi megosztások csúcsait. Kegyelet és méltóság is létezik azonban, még ha ez manapság nem is annyira divatos dolog.
