Leonard Jakovina, a Horvát Nemzeti Színház ötödik éve regnáló balettigazgatója felismerte azt az egyébként viszonylag közismert tényt, miszerint az átlagközönség a cselekményes baletteket preferálja. A nagyszínházak zöme hiába tűzi műsorra a legdivatosabb – vagy éppen legdivatosabbnak kikiáltott – kortárs koreográfusok ragyogó és előremutató alkotásait, a nézők jelentős részének arra van igénye, hogy egy általa valamilyen szinten ismert történet tánc-változatát lássa (pesti példákon: A próba, Derby, Anna Karenina, Zorba, A vágy villamosa).
S miután a direktor megfejtette ezt a titkot, sorra kéri fel napjaink táncalkotóit – nem a legkeresettebbeket, hanem az ambiciózus megfizethetőket –, hogy társulata számára készítsenek személyre szabott darabokat. A ragyogóan funkcionáló zágrábi csapat ugyanis még egyike a megmaradt klasszikus értelemben vett együttesnek, ahol a vezetés nemcsak kineveli azokat a táncosokat, akikben fantáziát lát, hanem művészeinek folyamatosan megfelelő feladatról gondoskodik. A horvát színházat is sújtják a közalkalmazotti foglalkoztatás problémái, a honlap arcképcsarnokából világosan látszik, hogy számos szakmai nyugdíjra érett művész tagja az együttesnek. Státuszukra nem lehet fiatalokat felvenni, helyettük pedig a behatárolt számú fiatal éjjel-nappal színpadon van. Ám az aktív művészek számára ez a folyamatos egymásra utaltság és állandó összmunka teremti meg a nézőtérről is pontosan érzékelhető egymást segítő és gerjesztő csapatszellem bázisát. A nemzetközi társulatban nincsenek nagy nevek, „csupán” ragyogó művészek, akik érezhető kedvvel és otthonossággal dolgoznak együtt.
A színház repertoárján olyan cselekményes balettek sorakoznak – a „kötelező” Diótörő (koreográfus: Derek Deane) és Hattyúk tava (Vladimir Malakhov) mellett – mint a Sissi (Patrice Bart), a Halál Velencében (Valentina Turcu), a Glembay ház (Leo Mujic) és a gyerekeknek szánt Pán Péter (Giorgio Madia) – a tavaszi premiert, a Veszedelmes viszonyokat szintén Madia jegyzi. Ebbe a sorba jól illeszkedik Jiří Bubeníček, a drezdai Semperoper néhány éve visszavonult sztárja legfrissebb balettje, a Metropolis. Viszonylag új keletű jelenség, hogy egy táncjáték alapjául nem irodalmi alkotást, hanem egy filmet válasszanak, s ezáltal a legifjabb művészet is Terpszikhoré szolgálatába állítják. Kérdés, hogy a filmből, mely éppen a határokat nem ismerő látványvilágával rugaszkodott el a színpadtól, visszahullva a deszkákra mi marad. Fritz Lang 1927-es legendássá vált némafilmje is elsősorban gigantikus díszleteivel és korábban elképzelhetetlen képi megoldásaival égett be a retinákba. Az eredeti forgatókönyv Thea von Harbou (a rendező felesége és múzsája) munkája, kifejezetten Lang számára készült s a képzelt jövőben játszódik, ahol a gazdagok gondtalanul élnek, míg a nincstelenek a föld alatt kilátástalan munkára vannak kárhoztatva. A film utópista víziója mára részben valósággá vált, a két világ közti szakadék egyre nő, a gépi világ eluralkodott az emberiségen, miközben milliók dolgoznak élő robotként. Ami az évtizedek távlatából talán még tragikusabb, hogy a valós érzelmek lassan éppúgy kirívóak lesznek, mint a Metropolis jéghideg világában.
Jiří Bubeníček nem feszegeti az eredeti mű nagy kérdéseit, nem keres aktuális kapaszkodókat, pusztán balettszínpadra adaptálja a történetet és egy jól fogyasztható előadást hoz létre. Az alkotó nem rugaszkodik el a film képi világától (a jól működő díszletfalakat és a mozit megidéző vetítést a koreográfus szintén extáncos ikertestvére, Otto tervezte), csupán a robot életre keltésének jelenete a lézer show-val tupírozott karácsonyfaizzókkal sikerült kissé szegénységszagúra és nagy revűkép. A koreográfus az eredeti két és fél órás szerteágazó mesét hat ügyesen mozgatott főszereplő történetén keresztül okosan egyszerűsíti le kétszer 50 percre. Az eredeti partitúra helyett Bubeníček kedvére – és meglehetősen eklektikusan – válogat zenéket Bachtól Ravelen át John Cage-ig (illene a színlapon feltűntetni a komponistákat) a jelenetek hangulatának megfelelően. Mozgásvilága a történetből adódóan meglehetősen szögletes, lágyabb vonalakat csak a két fiatal hős, Maria és Freder kettőseiben enged meg. Bubeníček elsősorban a főszereplőkre épített, a kar jóval kisebb és kevésbé hatásos feladatot kapott, a szövevényes második részben például leginkább csak több kilométert futhattak a színpad egyik végéből a másikba.
Egészen más minőségben dolgozhat az a koreográfus, akinek módja áll személyesen kiválogatni a megfelelő művészeket a friss darabjához és a személyükre szabni a lépéseket és a figurákat. A Metropolis előadás erősségét éppen ez adta. Freder szerepében Pálinkó Kornél szinte a vállán vitte a produkciót. A fiatal Pesten végzett táncművész különleges színpadai alkata, nem álomherceg, de nem is bohóc. Egyszerre van meg benne Rómeó lángolása és Mercutio szíve. Gondtalan ifjú Fredere lejutva az „alvilágba” szembesül az élet nyomorával, miközben az első igazi szerelem is megérinti (a Ravel Pavane-jára koreografált I. felvonásbeli pas de deux a darab fénypontja), a sok rohangálással tarkított küzdelem után végül ő lesz az, aki ráveszi vonakodó apját, hogy nyújtson békejobbot a munkásoknak. Sajnos a kurta finálé sem a balettben sem a filmben nem ad válasz arra, hogy ezután milyen világ fog épülni és kinek a vezetésével. Az idősebb Fredersen szerepét méltósággal adta a nemzetközi karrierje után hazatért visszavonulás előtt álló Tomislav Petranović, aki inkább volt deresedő halántékú amorózó, mint édesapa. Az együttes vezető balerinája, Natalia Kosovac ismét értékes feladatot kapott. Alkata azonban olykor kissé túlnő Maria figuráján, aki egyszerre tanítónő és szerelembe esett lány. Kosovac inkább temperamentumos népvezér, a fiatal Pálinkó mellett jóval tapasztaltabb asszonynak tűnt. Maria robot-alteregóját Iva Vitić Gameiro táncolta figyelemre méltóan precíz hidegséggel. Nem járt jól a balett-változat eszelős tudósa, Rotwang, akiből Jiří Bubeníček egyfajta duracell nyusziba oltott Rothbertot kanyarított. Hiába a ragyogó technikájú Takuya Sumitomo, a jelmez és a paróka nehezen hihetővé torzította a fontos figurát. Ellenben a film nem annyira jelentős Kéméből valóban sejtelmes, megfoghatatlan gumiembert kreált Guilherme Gameiro Alves.
Jiří Bubeníček valószínűleg nem akart sokkal többet, mint egy jól fogyasztható és táncolható előadást létrehozni. Ha így nézzük, a vállalkozása sikeres, a hívogató címre a következő néhány szezonban be fognak menni a horvát nézők. Egy balettigazgató pedig ritkán kívánhat többet, mint teltházas, működő darabokat.
