Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso blog Hogyan veszítette el közönségét a táncművészet?

Hogyan veszítette el közönségét a táncművészet?

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Talán soha nem volt olyan távol egymástól a beláthatatlanul sokszínűvé terebélyesedett táncművészet és a nagyszínházak törzsközönsége, mint napjainkban. Valamikor az 1980-as években kezdhették elveszteni a fonalat az átlagnézők, ekkoriban váltak számukra egyre nehezebben dekódolhatóvá a táncelőadások.

Budapesten ez a folyamat sokkal később kezdődött, William Forsythe akkor 17 éves(!) In the Middle, Somewhat Elevated (a magyar plakátokon: Középre, kissé megemelve) című kortárs remeke volt az első olyan darab, melyről 2000-ben fürtökben távoztak az értetlen-felháborodott bérlők.

- hirdetés -

Nyilvánvalóan a világon mindenhol a legnagyobb költségvetéssel az állami/nemzeti együttesek gazdálkodnak, ezek a kultúrák zászlóshajói. Ezáltal a felelősségük is fokozott, jóval fajsúlyosabb egy olykor többezer férőhelyes színház kortárs tánc-premierje, mintha ugyanez egy párszáz fős alternatív játszóhelyen zajlik le. Noha a nézőkért mindkét intézmény élet-halál harcot vív, nem lehet kérdés, hogy mégis a nagy együttes vezetőjének keze van sokkal inkább megkötve, hiszen sokkal szélesebb néprétegeket kell kiszolgálnia.

Ezáltal, ha szeretne, sokszor akkor sem tehet többet, mint néhány stúdió előadással gesztust gyakorol, az igazán előremutató kísérleteket átengedi az alternatív játszóhelyeknek és saját színházában gyakran csak a már bevált, kevesebb kockázatot rejtő produkciókat engedi be. Így kísérletek az ínyencek elé kerülnek, míg a nemzeti igazgatóknak – akinek azért kötelessége időről időre valami „modernnel” is előrukkolni, viszonylag behatárolt mezsgyén kell a nagyközönség számára valami „fogyaszthatót” tálalni. Ilyenkor jönnek az unalomig feldolgozott Carmenek, Bolerók, Mahler Adaggiók, esetleg Tavaszünnepek.

Napjainkra az is kikristályosodni látszik, hogy a világban kering nagyjából egy tucat olyan alkotó, aki megtanulta, mit érdemes adni a közönségnek. Mik azok a határterületek, ahol még a koreográfusnak sem kell szembeköpni magát és a néző is úgy érzi, olyan nem klasszikus balettet látott, melyet képes dekódolni – és még élvezni is. A tucat alkotó éjt-nappallá téve röpköd a világban, hogy a fontos színházak számára új darabokat kreáljon, a kevésbé fontosak számára a régebbieket tanítsa be. Miután az igazgatók egymást túllicitálva próbálják leszerződtetni ezeket a sztárokat, egy-egy együttes által kinevelt-felépített koreográfus is gyorsan feladja a röghöz kötöttségét, fél szemét a bankszámláján tartva repülőre ül, igyekszik minél többet és minél rangosabb együttesekkel dolgozni. A folyamat végén nem lehet más, mint arcukat vesztett mutlikultúrális társulatok és produkciók. Azt pedig már igen nehéz lenne megmondani, hogy mindez valójában kinek is jó?!

Viszonylag szerencsés helyzetben van a Semperoper, hiszen a balettegyüttest 2006 óta vezető Aaron S. Watkinnak még az első években sikerült megnyernie rezidens koreográfusnak az akkor szárnyát próbálgató David Dawsont. A 47 éves angol alkotó igen gyorsan világsztár lett, de a drezdaiakhoz napjainkban sem lett hűtlen, időről-időre új darabokkal ajándékozza meg a társulatot, mely tökéletesen otthonosan mozog az alkotó világában. Dawson legutóbb 2018 márciusában dolgozott az együttessel, Frederick Ashton 1964-es Szentivánéji álom-jával egy este került színre a Négy évszak. Az este idén júniusban tért vissza a Semperoper repertoárjára.

A koreográfus olykor készít cselekményes baletteket is, régi darabok újragondolásait (Giselle, Faun, Trisztán és Izolda), de életműve javát a szimfonikus darabok töltik ki. Dawson talán legfőbb erénye a mindenre kiterjedő profizmus. Azon kevés alkotók közé tartozik, aki pontosan érzi, mit kell adni a közönségnek, ahhoz, hogy az elégedetten távozzon. Természetesen lehet vitatkozni ezen a felfogáson, ám valójában a végeredménnyel minden fél csak nyer. Dawson, aki igen tudatosan választja meg zenéit, nem először fordul Max Richter munkájához, hiszen a néhány éve Budapesten is játszott On the Nature of the Daylight szintén az ő szerzeménye. Az angol komponista 2012-ben készítette Vivaldi műve alapján a Négy évszakot, mely érzékeny rafinériájával ismét tökéletes balett-alapnak bizonyult a koreográfus számára.

Dawson nem is próbál meg a négy nagy tétel köré cselekményt kanyarítani, Yumiko Takeshima homogén jelmezegyüttese mellett üdítően hatnak Eno Henze különböző színűre világított olykor fenségesen beúszó hatalmas egyszerű térelemei. Az alkotó nem akar mást, mint háromnegyed órára kiragadni nézőit a valóságból és szemet-fület kápráztató élménnyel gazdagítani őket. Az egymást váltó három szólistapárral (Sangeun Lee és Gareth Haw, Alice Mariani és Julian Lacey, Courtney Richardson és Alejandro Martinez) szinte egyenrangú feladatot kap az őket „kísérő” 10 táncos. A koreográfusnak sikerült mozdulatokká transzformálni Vivaldi illetve Richter zenéjét. A Semperoper művészei érezhetően otthon vannak Dawson világában, s az előadáson még érződik az alkotó keze. Hasonlóan elhivatottan működött közre a Benjamin Pope által vezényelt zenekar.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X