Május 13-tól újra látható a Recirquel legújabb, IMA című produkciója a Müpában. A Vági Bence rendezte immerzív színházi előadás során a nézők a produkció részévé válva léphetnek ki a földi lét valóságából. A látogató különleges érzéki és tudati állapotba kerül: a millió fényponttal, valamint hanggal megformált, az univerzumot idéző térben az artistaművészekkel együtt szárnyalva indulhatnak spirituális utazásra. A rendezővel beszélgettünk.
– Idén 10 éves a Recirquel. Milyen gondolatok merülnek fel benned a kerek évforduló kapcsán? Mi az, ami nemzetközi szinten is az élvonalban tartja a társulatot?
– A cirque danse műfajának megalkotása bizonyult talán a legizgalmasabbnak az eddigi úton. A kezdetektől velünk van a gondolat, hogy hogyan lehet a cirkusz különleges elemeit és hatását a tánc világával ötvözni. Évekkel ezelőtt, a test és lélek viszonyát kutató Non Solus című előadásunkkal, Zsíros Gábor táncművész és Illés Renátó artistaművész közreműködésével született meg ez az egyedi formanyelv. Innentől kezdve minden további kreációnk kiindulópontja lett ez a mű. A My Land, a Solus Amor, és most az IMA is folytatása ennek a gondolatmenetnek és formanyelvnek, ezek az előadások szervesen kapcsolódnak egymáshoz. Lélekszínháznak is szokták nevezni azt, amit csinálunk, ami arra utal, hogy az előadásaink úgy hatnak a nézőre, hogy teret adnak az önreflexiónak, akár a mélyre eltemetett érzelmek újraélésének. Ennek a lélekszínháznak közvetítője a cirque danse műfaj, amelyben az artistaművészet, a modern tánc, és a színházi elemek szabadon fuzionálhatnak. Ez az új irányzat mára nemzetközileg is ismert lett, ez hozta meg számunkra az áttörő sikert.
– Hogyan látod a hazai közönség nyitottságát, befogadási attitűdjét az új, progresszív műfajjal kapcsolatban?
– Tíz évvel ezelőtt a darabjaink elsősorban a szórakoztatást célozták meg. Ahogy mi magunk formálódtunk, és ahogy fokozatosan épült a bizalom a közönségünkkel, úgy váltak a produkcióink is lépésről lépésre egyre mélyebbé és absztraktabbá. Nagyon sokszor látom, hogy az előadásaink katartikus élményt váltanak ki, nem ritka, hogy valaki zokogva hagyja el a nézőteret. Ezek az erős lelki impulzusok persze lehetnek megosztóak is, nem biztos, hogy mindenki érti, érzi ezt a műfajt emiatt. Ez nem egy popcorn műfaj, inkább lélekgyógyítás.
– Weiner-Sennyey Tibor Istenes vers című költeménye többek között olyan felvetéseken mereng, hogy korunkban már vallástól, központi ideáktól függetlenül kellene hitet találni – leginkább önmagunkban. „Isten nem vallás, nem templomok, nem oltárkép, főleg nem ájtatosság; mégis mint a délutáni álomban dereng a fény, (…)” Az IMA számomra rokonfelvetésekkel (is) bírhat. Mit gondolsz erről?
– Egy olyan szakrális tér létrehozása volt a célunk, ami a mai kor embere számára jelentéssel bírhat, függetlenül attól, hogy milyen valláshoz kötődik, vagy hogy vallásos-e egyáltalán. Az IMA a hitre, mint univerzális jelenségre reflektál. Teljesen mindegy, hogy a hitét valaki az Amazonas mellett élő törzsnél leli meg, Egyiptomban a piramisok mellett, vagy egy veszprémi evangélikus templomban. A hit egyetemes érvényű, nem dogmához, vagy szabályokhoz köthető.
Ma egy templomot sokan azért látogatnak, mert egy építészeti remekmű, nem feltétlen a hely szakrális energiája miatt. Annyira sok impulzus ér minket nap, mint nap, hogy el sem tudjuk képzelni, milyen élmény lehetett, mondjuk egy 16. századi embernek a Sixtus-kápolna freskóegyüttese. A szent helyek legfontosabb funkciója az Istennel, a transzcendenssel való kapcsolódás volt régen, de ma ez már szerintem nincs feltétlen így. Át kell formálnunk a régi rendszereinket, újra kell hangolnunk, mert nehéz megtalálni azt az állapotot, amelyben képesek vagyunk túllépni a fizikai lét keretein. Az IMA szakrális tereket idéző installációjában töltött idő, az ott megtapasztalt élmény ebben segíthet.
– Sikerülhet ez a kapcsolódás a nagy tömegek számára is, vagy inkább szubkultúrákat érinthet ez?
– Egyértelműen az utóbbi sajnos. Az az érzésem, hogy korunk emberét a külsőségek kötik le, a tökéletességet, a jobbat hajszolja, a belső, mélyebb tartalommal totálisan elveszíti a kapcsolatot. A lélekkel való kapcsolat eltűnése pedig súlyos következményekkel járhat, mind egyéni, mind kollektív szinten.
– Kik azok a hasonló gondolkozású alkotótársak, akik az IMA létrehozásában együttműködtek?
– Az IMA egyszereplős darab, hat szereposztással. A főszerepben Charles-Éric Bouchard, Illés Renátó, Horváth Zita, Zsíros Gábor, Várnagy Kristóf és Fehér Ádám látható, minden előadáson más. Az installációt Vladár Tamással alkottuk, Szirtes Edina Mókus a zeneszerző, a külső, imafal-installációt pedig Iványi Árpád dolgozta ki. (Ezen a nézők saját gondolataikat, imájukat helyezhetik el.) A meditatív hatást keltő fény design Lenzsér Attila, míg a sound design Terjék Gábor munkája, a jelmezeket Kasza Emese tervezte.
Fotók: Hirling Bálint
