A nürnbergi mesterdalnokok 1910. április 22-i előadásának szenzációja Fritz Feinhals Hans Sachs helyett Kubisch Hippolita kartáncosnő lett.
Caruso
„Senkit sem ölnek meg annyira, hogy halála előtt ne tudjon még tíz percet énekelni!” – Karczag Márton blogja a zenés színházról: operáról, balettról és mindarról, ami hozzájuk kapcsolódik. Érdekességek a nézőtérről és a kulisszák mögül szubjektíven.
Richard Strauss operai életművének fele szinte sosem kerül színpadra. A biztos sikerrel kecsegtető trió mellett a színházak csak időnként színesítik a repertoárjuk.
Operát írni kőkemény üzlet. Manapság nem olyan időket élünk, hogy bárki évekig bíbelődjön egy partitúrával, hogy aztán a kész mű ne kerüljön színre.
Vajon mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy egy operáról kiderüljön, időtálló alkotás-e? S a kortársak ítéletét mennyiben írja felül az utókor?
Nem sok balett-társulat dicsekedhet azzal, hogy sikerült behoznia azt a versenyelőnyt, amelyet az 1669-ben alapított párizsi magáénak tudhat.
Ismét sikerült szótlanul elmenni egy kerek évforduló mellett, pedig Berkes Jancsi mindenképpen megérdemli, hogy megálljunk egy pillanatra a tiszteletére.
Az operát köztudottan a főúri családok mulattatására találták ki, több mint négyszáz évvel ezelőtt. Idővel demokratizálódott, s a köznép is magáénak érezte.
Az Operaházi Botránykrónika egyik legkiemelkedőbb pillanata az A walkür előadás, amelyre 1920. április 5-én szélsőségesek rontottak be.
Egy nem hétköznapi történetet mesél el a következő újságcikk, ahol a közönség soraiból kilépve egy férfi váratlan dolgot tesz.
Papíron remek ötletnek tűnt a Volksoper részéről, hogy műsorukra tűzték az Igor herceget. Borodin különleges darabja 1960 óta nem szerepelt a bécsi operaházak műsorán, az elmúlt évtizedekben csak egy szófiai és egy varsói vendégjátékot láthatott a közönség.
