Papageno Radio
Zene Vida Mónika Ruth: „Számomra ez a díj a zene lényegéről és az...

Vida Mónika Ruth: „Számomra ez a díj a zene lényegéről és az önismeretről szól”

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Vida Mónika Ruth zongoraművész az MVM Zrt. által támogatott Junior Prima díj zeneművészet kategóriájának egyik díjazottja. Európa szinte minden országában koncertezett már, fellépett az Egyesült Államokban, az afrikai és az ázsiai kontinensen is. Szólistaként és kamrazenei formációjával, a Trio Energicóval is rendszeresen koncertezik. Zenei munkásságáért kitüntette őt az olasz parlament, és számtalan zongora-, orgona- és kamarazenei versenyen ért el kimagasló sikereket. 2021-ben egyedüli magyarként vesz részt a XVIII. Nemzetközi Chopin Verseny élő fordulójában.

– Milyen érzés volt, amikor megtudtad, hogy te vagy a Junior Prima díj egyik idei kitüntetettje?
– Nagyon nehéz ezt leírni. Sok évvel ezelőtt, még 2010-ben a tévében néztem a Prima Primissima díj átadójának az élő közvetítését. Ekkor kapta meg az elismerést Érdi Tamás, akivel ugyanahhoz a tanárhoz, Becht Erika nénihez jártunk, rajta keresztül ismertem meg őt, és vált az egyik nagy példaképemmé. Akkor, 14 éves fejjel döntöttem el, hogy én ezt a díjat nagyon szeretném megkapni.

Abban az időben jártam Párizsban Rév Lívia néninél, és az egyik mondata nagyon megragadt bennem: „Sosem hajkurásztam a díjakat, sosem dolgoztam értük, azok csak jöttek maguktól.” Akkoriban nem értettem pontosan, mit jelent az, hogy a díjakért nem kell dolgozni, azok csak úgy jönnek maguktól, mert én arra törekedtem, hogy a legjobbak között is a legjobb legyek, és vágytam arra, hogy elismerjenek. Szintén akkoriban, 14-15 évesen hallottam először a Junior Prima díjról, és megfogalmazódott bennem, hogy milyen jó lenne megkapni. Évről évre figyeltem a díjazottak listáját, és összehasonlítottam magam velük, azzal, hogy én mennyit dolgoztam, én milyen eredményeket értem el.

Nem értettem, miért nem elég az, hogy én vagyok reggel az első, este pedig az utolsó a Zeneakadémián, akivel a portás találkozik, vagy az, hogy a versenyeken mit teljesítettem. A megbántottságom azzal múlt el, hogy kezdtem felnőni, érettebbé válni, és megértettem, mit jelent Lívia néni mondata. Azt, hogy egyetlen dolog számít: az, hogy mit adunk a közönségnek. Ezzel együtt pedig az, hogy én akarok a legjobb lenni áttranszformálódott azzá, hogy szeretném, ha az emberek valamit hazavihetnének a koncertjeimről.

Megértettem, hogy nem az számít, hogy valaki azt mondja ránk, hogy a legjobbak vagyunk, hanem az, hogy legyen az előadás mögött tartalom. Ezzel együtt elengedtem a díjat, és csak arra figyeltem, hogy a zene tegyen boldoggá engem és a közönséget. És amikor már nem gondoltam arra, hogy valaha is Junior Prima díjas lehetek, akkor érkezett az értesítés az elismerésről. Épp tanításból tartottam hazafelé a buszon, amikor az e-mailt olvastam, és elkezdtem sírni. A maszkom átázott, hazaérve pedig egy pár percig álltam az ajtó előtt, hogy megnyugodjak, nehogy a kislányom megijedjen, hogy sírni lát.

– Mondhatjuk azt, hogy a díj szakmai és emberi mérföldkő is az életedben?

– Abszolút. Egy különös ajándéknak tekintem. Ezt az utat végig kellett járnom, hogy megtudjam, mi van a szívemben, a lelkemben, le kellett győznöm az irigységet, a gőgöt, és az én saját személyiségem fejlődése és az Isten bölcsessége kellett ahhoz, hogy életemnek ezen a pontján megkaphassam a díjat, hogy érdeklődve, őszintén figyeljek a többi díjazott pályájára és gratulálhassak nekik. Nagyon hálás vagyok a Junior Primáért, de ha nem mentem volna keresztül annyi kudarcon az életem és a pályám során, biztosan nem tudnám ennyire értékelni. Számomra ez a díj nem egyszerűen rang vagy presztízskérdés, hanem az önismeretről és a zene lényegének a megértéséről szól. Arról, hogy nem a legjobbak között a legjobbnak kell lenni, hanem a közönségnek kell valami olyat adni, aminek örülnek, ami gyógyítja őket, amitől más emberként mennek haza a koncerttermekből.

Ide kapcsolódik:
Második díjat nyert Vida Mónika Ruth zongoraművész Portugáliában

– Hova került a díj?

– Sajnos, nincs itthon zongorám, ezért annak a tetejére nem tudtam tenni. Jól látható helyen van a lakásban, és csak azért nem merek ránézni, mert elsírom magam a boldogságtól.

– Hogyan élted meg a díjátadót a jelenlegi a furcsa helyzetben, amikor a járvány miatt élő, de közvetített, közönség nélküli koncerten léptetek fel?

– Nagyon megható pillanat volt függetlenül attól, hogy milyen élethelyzetben zajlott a díjátadó. Még a színfalak mögött is azt éreztem, nem biztos, hogy kilenc hónapos kismamaként ki tudok menni, és sírás nélkül kibírom a színpadon. Igazi csodának éltem meg, hogy eljátszhattam Chopin keringőjét. Hihetetlen élmény volt.

Ide kapcsolódik:
Vida Mónika Ruth: „Érdekel, hogy a zenével miként lehet gyógyítani”

– Ezt a darabot már a jövő évi Chopin Verseny tükrében választottad?

– Ha pianisztikusan szerettem volna megmutatni magamat, azt, amit tudok, egészen más darabot választok, de volt egy praktikus ok is, a darab hosszát illető három-négy perces időbeli korlát. Nehéz volt eldönteni, mit játsszak, napokig gondolkodtam rajta. De az is igaz, hogy ember nem adhat mást, mint ami benne van, nekem pedig Chopin az egyik kedvencem, így aztán jól illett a koncert műsorába. Ez a darab egyébként is szerepel a jövő évi Chopin Verseny anyagában, amire szintén régóta, 15 éve készülök; és az is hozzátartozik, hogy most, várva a második kisbabámat, új repertoár építésére nem is nagyon lenne időm, nem tudnék akkora intenzitással arra koncentrálni. Úgy látszik, ez az időszak a régi vágyak beteljesüléséről szól, de akármi is történik, én már akkor nagyon boldog leszek, ha a pandémia engedi, és áprilisban az élő előválogatón túljutok.

Promóció

Stream és színház

X
X