Bár a 69 éves Manfred Trojahn neve mifelénk szinte teljesen ismeretlenül cseng (a hatalmas életműből csupán egyetlen, Hans Werner Henze emlékére alkotott darabját játszotta 2014-ben a Fesztiválzenekar), német nyelvterületen napjaink legelismertebb komponistái között tartják számon. Zenekari darabjai rendre felcsendülnek a hangversenytermekben, új művei a legjelentősebb kiadóknál jelennek meg, operái előadásait pedig fokozott várakozás kíséri.
Élelmes kortársaihoz hasonlóan biztos bázis és közönségérdeklődés reményében Trojahn első színpadi kísérlete óta fokozott figyelmet szentel az irodalmi alapanyagnak, illetve a librettónak. Első operája, az 1991-es Enrico, Pirandello IV. Henrikje nyomán készült, ezután Shakespeare, Eduardo De Filippo és legutóbb Euripidész (az Oresztészt idén a bécsi Staatsoper is műsorára tűzi) nyomán dolgozott.
A Vízkereszt alapján írt Was ihr wollt (Amit akartok) ősbemutatója éppen húsz éve volt Münchenben. Azóta a mű több német színházban is színre került, december 8-án a kortárs operákkal sűrűn kísérletező Staatsoper Hannover mutatta be a szerző jelenlétében. Verdi óta nyilvánvaló, hogy noha sok komponistának gyűlt meg a baja a könnyen operaszínpadra adaptálhatónak vélt Shakespeare-darabokkal, mégis lehetséges az angol drámaíró műveihez méltó operát írni.
Trojahn ötlete tehát koránt sem ördögtől való, az alapkérdés ismét az, hogy mi módon lesz a prózából működő zenés színpadi mű. Maga Verdi (és Piave) a Macbethet meglehetősen szabadon kezelte, de Boito is elsősorban alapanyagnak tekintette az Othellót, a Falstaffot pedig két színmű felhasználásával gyúrta egybe. Thomas nyilván nem volt kimagasló tehetség, a Hamlet a francia nagyopera műfajában mégis jól használható darab, míg az eredetihez sokkal jobban ragaszkodó Szokolay már tempójánál fogva sem köti le a közönséget. A sor hosszan folytatható, de az világosan kirajzolódik, hogy az elmúlt évtizedekben egyre több komponista nyúlt a shakespeare-i alapokhoz (Britten – Szentivánéji álom, Barber – Antonius és Kleopátra, Reimann – Lear, Boesmans – Téli rege, Adés – A vihar, stb).
Trojahn – és a mű befejezése előtt elhunyt librettista-társa, a rutinos Claus H. Henneberg – Vízkereszt-adaptációja legnagyobb problémája, hogy a szerzők Shakespeare komédiáját jelentős rövidítésekkel, de a maga teljességében akarták operaszínpadra emelni. A színmű 13 szereplőjéből csak a legszükségtelenebbeket iktatták ki és a jelenetek zöme is megmaradt. Ám míg a komédia öt felvonásának rengeteg prózája módot ad a jellemek és szituációk megfestésére, addig hasonló mennyiségű énekelt szöveg az alig két órás operát megfojtja.
A Shakespeare-tisztelet jegyében felborul a szöveg és a zene aránya az előbbi felé, de a figurák a dúsan meghagyott cselekmény okán nem tudnak kibontakozni, nem lesz levegőjük, így az egész darab leginkább középtávfutó bajnokságra emlékeztet. Az opera nyugvópontra csupán az intermezzókban és Orsino Purcell Cold Genius Songját idéző áriájában jut. Vélhetően a szerzőknek el kellett volna döntenie, hogy a teljesség meghagyása helyett a komédia vagy a szerelmi sokszög felé tolják a hangsúlyt.
Ugyanis miközben a Vízkereszt egykor mókásnak szánt figuráit kissé megmarta a születésük óta eltelt több mint 400 év, addig a kétpetéjű ikerpár szerelmi története és a Viola fiúsítása miatti kimondott és burkoltan végigvitt nemi kavarodás ma aktuálisabb és izgalmasabb, mint valaha. Ebből a történetből egy ragyogó néhány szereplős mű születhetne! Trojahn azonban nem akart, vagy nem mert élni a lehetőséggel, hogy merész és elgondolkoztató művet alkosson. Ehelyett a Was ihr wollt egy vájt fülűek számára komponált opera lett, melyben a zene valójában egyáltalán nem jellemzi a történetet. Talán az sem tűnne fel senkinek, ha a leírt hangjegyekre egy egészen más darabot énekelnének el.
Ritka az a premier, ahol az alkotói teamnek nagyobb sikere van, mint a szerzőnek. A hannoveri közönség ezúttal jelentősebb ovációban részesítette a színpadra állítókat (Kovalik Balázs rendezőt, Hermann Feuchter díszlettervezőt és Angelika Höckner jelmeztervezőt), mint Manfred Trojahnt.
Úgy tűnt, a nézőket nem hatotta meg a komponista jelenléte, miközben a produkciót elvezhető-elgondolkoztató játékként ítélték meg. Az előadás Illíriája egy hatalmas raktár, melyben az égig halmozva kartondoboz-hegy magasodik. Társadalmon kívüli senki földje ez, melynek „ura” nem Orsino herceg, hanem a kék tütüben pompázó szakállas Bolond. Ő mozgatja a szálakat, szedi ki a játék elejéén egy dobozból az ikerpárt, Violát és Sebastianót, hogy aztán egy tükör segítségével elválassza őket, próbára téve, hogyan boldogulnak ebben a világban.A tükrök, az önmagunkkal való szembenézés eszközei többször kapnak hangsúlyos szerepet.
Kovalik ezúttal nem csavar sokat a történeten (megtette azt elégszer maga Shakespeare), ám jópár találó jelzéssel világossá teszi, mi lakozhat a férfi és a női lelkek mélyén – gyakran feltéve a kérdést: egy nőben feltétlenül női s egy férfiben feltétlenül férfi lélek lakozik-e. A szerző vélhetőleg Violát tartotta a darab kulcsfigurájának, ám a szerep jó részét olyan magas lágéban komponálta, mely éppencsak érzelemkifejezésre nem alkalmas. Így a legnagyobb utat nem az Octavianként ezüst rózsával nyargalászó ikerlány járja be, hanem a nevetségessé tett Malvolio. A rendező az udvarmester, valamint Böffen Tóbiás és társai világát a számára oly kedves abszurd humor felé mozdította, az énekesek és a közönség látható örömére.
Mark Rohde precízen tanította be a meglehetősen szövevényes partitúrát, melynek megszólaltatásba nem tört bele a zenekar bicskája. Ania Vegry diadalmasan oldotta meg Viola hangszalaggyilkos szólamát, miközben arra is maradt energiája, hogy végigvigye az izgalmas kettős figurát. Az est legerősebb alakítása Brian Davis nevéhez kötődik. Az angol bariton azok közé az énekesek közé tartozik, aki nemcsak hogy bármit képes megtenni a színpadon, de mindezt belső hittel teszi. Magas lóról induló Malvoliója mer komikusan nevetséges végül szánandóan esendő is lenni. Davis hatalmas értéke az együttesnek.
Nemes Böffen Tóbiás és Keszeg András szerepeiben fél szemüket a karmesteren tartva is oldottan mulattatott Stefan Adam és Edward Mout. Mellettük vállaltan közönséges volt Mariaként Julia Sitkovetsky. Simon Bode finom hangon énekelte az opera legemlékezetesebb számát, azt ugyan nehéz megérteni, miért vágyakozik Orsinója (és a többiek) a nem különösebben vágykeltó Dorothea Maria Marx Oliviájára. Martin Berner komoly méltósággal énekelte végig harisnyában és kék tütüben a Bolondot.
Manfred Trojahn letette a tollat az előadás végén és átadta a szót Shakespeare-nek, a Bolond az eredeti dalát, a „Hey, Ho, the wind and the rain-t” énekelte, miközben visszazárt a kartondobozba az ikerpárt. Kérdés, ki fogják-e valaha megint bontani. A Bolond – mintegy véleményezve az egész művet – mindenesetre egy jól irányzott lökéssel eltávolította a küldeményt a színpadról. Tulajdonképpen előbb is megtehette volna.
