Tavaly számos kiállítással és rendezvénnyel emlékeztek meg a Bauhaus centenáriumáról, ma pedig a mozgalom egyik vezéralakjának, Moholy-Nagy László születésének 125. évfordulójára emlékezhetünk.
Kevés olyan eleve kiválóan dokumentált és alaposan végigkutatott ága van a művészettörténetnek, mint a Bauhaus. Ahogy Kocsis Róza írta egy tanulmányban: „A weimari köztársaság légkörében született, baloldali szellemiségű Bauhaus (…) összekapcsolta a »művészi szellemit és a képzőművészeti vagy technikai célszerűt«. E felfogás jegyében több képzőművészeti ággal foglalkozott egyszerre, hogy az új kor igénye szerinti új formákat megtalálja.
Színpadot is tartott fenn, ahol a polgári színház válságából kiutat keresők modern színjáték- és színpadformákkal kísérleteztek.” Ám míg a képzőművészet vagy az építészet területén a Bauhaus alkotások nemcsak előre mutatók, hanem maradandók is voltak, a csoport színház-művészeti elképzelései leginkább érdekes kísérletnek tekinthetők, melyek sem a szakmai kánonban, sem a közönség lelkében nem eresztettek gyökereket.
Mint megannyi próbálkozás a 20. század első évtizedeiben, a Bauhaus is egyfajta kiutat keresett a meghaladottnak tartott polgári színházzal szemben. Bár az elsősorban Oskar Schlemmer által lefektetett alapok abszolút logikusan hangzanak ma is, valójában a megvalósult előadások már a maguk korában korában sem lehettek többek egy szűk réteg számára készült kísérletnél. Elméletüket a Schlemmer mellett Moholy-Nagy és Molnárt Farkas által jegyzett 1925-ös Die Bühne im Bauhaus (A Bauhaus színháza) című könyvben publikálták. Az elmúlt években néhány előadást megkísérelték rekonstruálni. A legelrugaszkodottabb – és egyben a színházeszményükhöz legközelebb álló – alkotás a Mechanikus balett olyan „táncprodukció”, amely nélkülözi a táncosokat. A produkció, melyet talán leginkább megelevenedett szobrászatként lehetne definiálni, éppolyan szellemes és érdekes vakvágány, mint Picasso Satie-balettje.
A Bauhaus alkotói közül Moholy-Nagy Lászlónak módja volt nagyszínpadon is kipróbálni művészetét. Bár fennmaradt néhány Lohengrin kosztüm-vázlata az 1910-es évek végéről, azt nem tudni, hogy az a produkció létrejött-e végül. Első megvalósult tervezése Berlin haladó szellemű színháza, az Erwin Piscator nevével fémjelzett Theater am Nollendorfplatz számára készült 1929-ben. Walter Mehring Der Kaufmann von Berlin című darabja hatalmas botrány lett, még Joseph Goebbels haragját is kivívta.
Moholy-Nagy László a Berlini kereskedő világítását ellenőrzi
Otto Klemperer 1927-ban vette át a Krolloper vezetését, ahol a rendelkezésére álló szűk négy szezon alatt Berlin, és a világ legmodernebb és legizgalmasabb operaházát teremtette meg, Schönberg és Hindemith ősbemutatókkal, olyan rendezőkkel-tervezőkkel, mint Gustaf Gründgens, Caspar Neher, Teo Otto, Oskar Schlemmer vagy Giorgio de Chirico. Ebben a közegben kapott lehetőséget Moholy-Nagy László, hogy 1929 és 1931 között három premier – Hoffmann meséi, Oda-vissza, Pillangókisasszony – látványtervét elkészítse. Érdekes, hogy Hindemith alig negyedórás „zenés szkeccsén” kívül két olyan erősen emocionális operával kellett szembenéznie, melyek minden szempontból szembementek a Bauhaus konstruálható, „ember nélküli” színházeszményével.
Bár mindhárom produkcióról maradtak fenn rajzok, sőt (ami az 1930-as években közel sem volt általános), az Offenbach- és a Puccini-operáról színpadi fotók is, valójában – a Schlemmer-balettekkel ellentétben – ezek alapján nem lehet rekonstruálni az előadásokat. Így Moholy-Nagy ragyogóan dokumentált életművének ez az igazán izgalmas szegmense a korabeli színházi előadások sorsára jutva, kizárólag ránk maradt kritikákban és a nézők emlékezetében élt tovább. Kérdés, hogy a korabeli, már akkor is híresen nyitott berlini közönség hogyan fogadott egy minden ízében kortárs képzőművészeti alapokon nyugvó vizualitásra épülő produkciót. Értették, értékelték?
Végig nézve a ránk maradt fotókat, ma, 90 év elteltével is megdöbbentő Moholy-Nagy kísérletezőkedve és merészsége. A Pillangókisasszony és a Hoffmann meséi vizuális keretei, lecsupaszított, mégis ravasz terei, vélhetően korát megelőző világítási effektusai és meglepő vetítései azzal szembesítik a mai nézőt, hogy valójában mennyire gyávák korunk sokszor túlrajongott opera-tervezői, akik gyakran egyre nagyobb és látványosabb blöffökkel ragadják el a show-t, már nemcsak az énekesek és a karmesterek, de a rendezők elől is.
