Szabó Orsolya zongoraművész, akinek óriási tudása van nemcsak a zeneművészet területén, hanem egyszerre ismeri a zenét csináló test működését, és egy átfogó rendszerben, azt mondanám, hogy már-már spirituálisan fogja fel a zenélést és a zenetanulást. Sokan ismerik őt Magyarországon, de szerintem nem elegen! A vele készült, egészen mélyre ható beszélgetést második része hallható most a PerfActionist podcastban.
Hogy mi a test szimmetriája? Abból kell kiindulni, hogy egyszerű vagyok. A zenész térben tudja és érezze a testének függőleges és vízszintes vonatkozásait – vagyis érezze, hogy rend van és azt, hogy a formát el nem szabad hagyni! Tudni kell ugyanis, hogy pontosan milyen formában jelenik meg a művészet! És azt is, hogy én milyen formában jelenek meg! Ez tulajdonképpen vizualizáció a testen belül, hiszen audio-vizuális művészet a zene! Ezt el szokták felejteni.
Zenélés közben mivel dolgozom? Zenével. A zenének van egyfajta viszonya hozzám, de azt is tudnom kell, hogy én ki vagyok és mit tudok, mert különben hogy merjek én hozzányúlni Beethovenhez vagy Liszthez?!
Amikor bevallása szerint Lisztnek az volt a technikája, hogy az akkordokat, a kezét és a csoportoknak a hangját egyben hallja, akkor én ezt nem hagyhatom figyelmen kívül. Ha ezt elfedem, akkor a hangoknak csak az ócska sokasága lesz, mivel a csoportoknak az egész kadenciája arra vonatkozik, hogy hányszor ismétli meg azokat különböző hangmagasságokban. Gondoljunk csak bele, hogy is látjuk Lisztet a képeken? Messzire ül a zongorától. És azért, mert nem a hangszer közelsége a fontos, hanem az, hogy kreál. Ezért nekem mint zongoristának látnom kell az egész klaviatúrát, és nem pedig túl közel hajolni, hogy a fejemet jobbra meg balra kelljen forgatni, mert az elveszi tőlem a nagyvonalú, nagyívű művészi megfogalmazást. És ezt pedig csak belső nyulagommal és nagy mozdulatokkal lehet elérni! Megintcsak érdemes arra gondolni, hogy a zenét nem csinálni kell, sem erőlködni, hanem lenni, látni és tudni! Ehhez többek között meg kell adnunk a testünknek, amire szüksége van – például jól kell lélegezni.
A helyes légzés titka, hogy együtt élek a zene mondatával. Ha a zene mondata kinyílik, én ehhez mérten annyi levegőt veszek, azt tartom, aztán kilégzem.
Az énekesek és a fúvósok ezt szokták tudni, mert ők a rekeszizmukkal dolgoznak, amiben nagyon fontos a rugalmasság. Nekik pontosan annyi levegőt kell beszívni, amennyire a zenei mondathoz mérten szükségük van. Viszont a többi hangszeres sajnos ezt nem tudja, hogy nekik is így érdemes lélegezni – azzal a különbséggel, hogy ők egy halott tárgyon keresztül szólaltatják meg a zenét.
Tehát nem pánikszerűen, hanem ahogyan a zene „beszél”, annak megfelelően veszem én is a levegőt.
Mindezek mellett a koncertpódiumra lépve pedig tudnom kell szintetizálni azt a tudást, amit a gyakorlásaim során tudatosan összeraktam, hogy a művel tudjak hatni a közönségre. El kell tudni érni, hogy improvizált, friss tudásként hasson a mű a közönségre – vagyis hogy élvezetes legyen a játékunk. Aki képes a szintetizálásra, az már másként játszik: nem a hangokra figyel, hanem ösztönösen a mű mondanivalójára koncentrál. Vagyis megtalálta a fölöttes célt – ez jelenti a szintetizálást, amit a Szo-systemben tanítok. És ezt követve a zenészek jobban érzik magukat, mert azt követik, ami alapjáraton belénk van ültetve.
A szorongás és a pánikszerű gondolatok azért jelennek meg, mert rosszul tanul a zenész: nem látja jól a kottát, pedig azt kell észrevenni a kottában, hogy a zene honnan hova tart.
Játék közben pedig nem szabad a biztonságos, a teljesen begyakorolt előadásra törekedni! A pillanat szüli meg a mű előadását, mert soha nem tudod kétszer ugyanúgy eljátszani ugyanazt, hiszen a mű hangulata hat a zenészre, hat a közönségre, és a közönség pedig visszahat a zenészre.
De ehhez viszont alaposan fel kell készülni: ismerni kell önmagamat, a művet és a hangszeremet!
Sokszor hangsúlyozandó, hogy audiovizuális művészet a zene. Vagyis mindenképpen szerepet játszik a látvány és a képezelet is, és ebbe beletartozik a kottakép is mint vizuális élmény. A zene vizualitása mindenfajta zenére igaz. A hallás után tanuló népzenészeknél is van szerepe, hiszen ott a gyűjtők megfigyelik, felveszik a mozdulatokat. De még a vakok is vizualizálnak!
A vizualizálás egy belső kvalitás, amelynek révén többet kapsz, ugyanis a zenének is van teste!
Van egy néma teste, amely maga a kompozíció a kottaképpel, ami a műnek tulajdonképpen a koreográfiája, amely a frázisokban, a zene ívében jelenítődik meg, amely megmutatja a zene tagoltságát – ez a zene esztétikai lényege. Például vegyük alapul Bartók mikrokozmoszát. Mindössze egy oldal az egész mű. És ha én azt – mint egy festményt – megnézem, akkor azonnal mindent tudni fogok a műről: milyen tempóban van, milyen karaktereket tartalmaz. Legatot, staccatot, crescendot, nonlegatot?
De ugyanígy a zene néma testébe beletartoznak a műfaji jellemzők is. Amikor Beethoven zongoraszonátáit játszom, akkor tudnom kell, hogy például a Patetikus szonáta első tételének első melléktémája vissza fog csengeni a harmadik tételben, vagy pedig a második tétel lassú témája belejön a harmadik tétel epizódjába. Fejben kell tartani, hogy az egész mű egy organikus egység, és ezért nem véletlen, hogy szonáta formában írodott a darab három tagolással.
A művel kell törődni (nem magunkkal és a félelmeinkkel)! Tanulni kell, műveltnek kell lenni, és akkor boldog lesz a fiatalság.
A zene másik teste pedig a hallhatósága: itt már teljesen mással dolgozom. Az agyamban kialakult tudást, a kliséket a testi aktivitással a hangszerem révén vibrációvá, akusztikává, vagyis hanggá kell változtatnom. De ha nem tudom, mit fogok aktivizálni, akkor csak görcsbe jövök!
Megint csak tűnhetnek az Orsi által kifejtett nézetek túlságosan is elvontnak vagy megfoghatatlannak. De arra bíztatlak titeket, hogy gyakorlásaitok során próbáljátok ki, amiket mond. Illetve szerintem érdemes már az interjút is ennek tükrében végighallgatni.
Mindemellett az is érdekel, hogy milyen érzéseket vagy ötleteket hoztak ki belőletek Orsi gondolatai. Az eddigi visszajelzések között mondtatok olyat, hogy fantasztikus és felszabadító volt Orsit hallgatni. De volt, aki nehezen érthetőnek és túlságosan elvontnak találta a látásmódját. Az tény, hogy aki eddig kizárólag tudatosan játszott vagy tanulta a zenét, annak most ezek a gondolatok meghökkentőnek tűnhetnek. Ezért is szeretném, hogy kérdezzetek kommentben vagy üzenetben. Akkor is ha tetszik, és akkor is, ha valamelyik gondolat megértése nehézkes vagy akár hihetetlen, kétséges számotokra. És ha ennek kapcsán elindul egy fórum vagy párbeszéd, annak még jobban fogok örülni!
Tartsatok velünk legközelebb is! De addig is engedd meg magadnak, hogy elhidd: „A kész jobb, mint a tökéletes!”
A cikk eredeti változata a Perfactionist.org oldalon jelent meg.
