Daniel Müller-Schott gordonkaművész szeptember végén (24-én a Müpában, 26-án pedig a Kodály Központban) lép fel a Pannon Filharmonikusok szólistájaként. A műsorról, magyar kapcsolatairól és a Rosztropovicshoz fűződő fiatalkori emlékeiről beszélgettünk.
– Hogyan került kapcsolatba a Pannon Filharmonikusokkal?
– Budapesten többször megfordultam és sok magyar zenészt ismerek. A ’90-es évek elején, amikor Angliában tanultam még részt vehettem Végh Sándor mesterkurzusán, de Rados Ferenccel, Kurtág Györggyel és Schiff Andrással is kapcsolatban vagyok. Sokat játszottam a Fesztiválzenekarral és imádom a Zeneakadémiát is. Nem volt kérdés, hogy elfogadom a Pannon Filharmonikusok felkérését, arról nem is beszélve, hogy az est karmestere, Gilbert Varga szintén közeli barátom.
– A szeptemberi két koncerten Saint-Saëns I. gordonkaversenyét játssza, amely végigkísérte eddigi karrierjét. Milyen a viszonya a darabhoz?
– Ez a csellóverseny 12 éves korom óta van a repertoáromon. Azután szerettem bele, hogy meghallgattam Daniel Barenboim és Jacqueline du Pré közös előadását. Még a szülővárosomban, Münchenben kezdtem vele foglalkozni, aztán 17 évesen ezzel indultam turnéra a moszkvai Csajkovszkij Verseny után. Egy fantasztikusan friss és spontán darab, rögtön bele kell csapni a közepébe, egyszerűen nem lehet megunni. Újra és újra előveszem. Mindig tartogat valami meglepetést.
– Mostanság is meghallgat más felvételeket, ha készül egy darabra?
– Ma már nem. Szigorúan a kottából és azokból az információkból indulok ki, amiket a zeneszerző életéről lehet tudni. Saint-Saëns ebből a szempontból egyébként egészen varázslatos. Gyermekként kiválóan zongorázott, később pedig remek orgonista lett, imádta az állatvilágot és a természettudományokat. Ez a sokféle tudás pedig ott van a csellóversenyben is, ami csak arra vár, hogy egy-egy előadó felfedezze magának.
– Ezt a felfedező attitűdöt képviseli a tanítás során is?
– Magamról tudom, hogy milyen érzés hatévesen beleszeretni egy hangszerbe és hogy ehhez mennyire elengedhetetlen a személyes kapcsolat. Fontos, hogy ne csak beszéljünk az oktatás fontosságáról, de tegyünk is érte. Én rendszeresen járom a zeneiskolákat és foglalkozom a legkisebbekkel, mert felelősnek érzem magam. Nekünk, zenészeknek kell megtenni az első lépést, hogy a gyerekek felfedezhessék magunknak a hangszerek és a zene világát.
– Ön kiktől tanult a legtöbbet?
– 15 éves voltam, amikor Anne-Sophie Mutternek játszhattam. Ő vetette fel, hogy megszervez nekem egy találkozót Msztyiszlav Rosztropoviccsal. Hónapokig tartott az egyeztetés, végül pedig Franciaországban találkoztunk. Miután meghallgatott, felajánlotta, hogy tanít engem. Egy éven keresztül jártam hozzá, ami felejthetetlen időszak a számomra.
Nagyon sokat mesélt Sosztakovics csellóversenyeiről, de a Prokofjevvel való személyes élményeiről is. A szó szoros értelmében nem tanított, sokszor csak ült a zongoránál és elemzett. Azt szerette volna, ha a darabokat felülről, a nagy egész felől vizsgálnám. A csellót csak néha vette a kezében, de akkor csodákat művelt. Nagyívű, koncerttermeket egyedül beültő játéka ma is utolérhetetlen.
– Össze tudja foglalni, hogy mi az, ami motiválja?
– A lezárások ideje alatt sok mindenre ráébredtem, de alapvetően megerősödtem abban, amit csinálok. Több időm volt gondolkodni, tervezni az életemet és végre együtt lehettem a családommal is. Felismertem, hogy most van csak igazán szükség a zenére, mert ez valóban összehozza az embereket, az én feladatom pedig továbbra is az, hogy közvetítsek.
