Fülei Balázs Liszt-díjas zongoraművészt, az Echo Nyári Akadémia alapítóját és a Zeneakadémia Kamarazene tanszékének vezetőjét sokszínű tevékenységei közül ezúttal az oktatásról és a tehetséggondozásról kérdeztük.
– A Zeneakadémia tanszékvezetőjeként hogyan értékeli a kamarazene szerepét az oktatásban?
– A Zeneakadémián régen is fontos volt a kamarazene, ma is az, és ahogyan a nagy elődök korában, ma újra önálló tanszék felel a kamarazene oktatásért. Különleges helyzetben vagyunk, mondhatnám azt is, hogy a rendszerbe foglalt kamarazene oktatás a mi Zeneakadémiánk specialitása: a kamarazene, az együttjáték minden hangszeres és énekes hallgatónak kötelező tárgy minden egyes félévben, vonósoknak emellett még ott van a vonósnégyes is. Közel kétszáz kamarazene csoport dolgozik párhuzamosan, duók, triók, vonósnégyesek, nagyobb együttesek. De a jóból sosem elég: a művészjelöltek rendszerint szabadon választott tárgyként is a kamarazenét veszik fel, így aztán előfordul, hogy egy-egy diák három-négy kamarazenei formációban is játszik. Nem csodálkozom ezen. Ha a lehetőség adott, én is ezt csinálnám a helyükben.
– Fellépési lehetőségekhez is jutnak? Vannak dedikált kamarazenei koncertsorozatok, vagy vizsgakoncertek?
– Természetesen. A zenei előadóművészet oktatásának egyik része a műhelymunka, másik része a fellépés. A rendszeres koncerttapasztalat éppúgy fontos, mint a felkészülési folyamat. A mi múzsánk a dátum. Jön a koncertdátum és a produkciónak addig el kell készülnie. Nem értek egyet azzal, hogy dolgozgatunk, dolgozgatunk, aztán amikor egy tétel esetleg előadható állapotban van, szép lassan kitűzünk egy dátumot. Fordítva kell lennie, mert ez az életszerű. Éppen ezért, amióta a Kamarazene tanszéket vezetem, a Házimuzsika a Zeneakadémián című sorozaton félévente mindegyik kamarazenei formáció fellép. A Kontrasztok című kamarazenei sorozatot minden tavasszal különleges tematikával szerkesztjük, itt is a hallgatóink lépnek fel. A legjobb produkciókból dupla CD-s kiadványunk is született, amely online meghallgatható a tanszékünk oldalán. Büszkeséggel tölt el, hogy csak házon belül egy tanévben majdnem száz kamarazenei hangversenyre várjuk az érdeklődőket, ezek – igaz, a kisebb kamaratermekben zajlanak, de – rendszerint teltházzal mennek.
– Hogyan viszonyulnak ezekhez a lehetőségekhez a hallgatók? Mennyire segíti a kamarazenélés a fejlődésüket?
– A hallgatók nem véletlenül választották ezt a pályát: szeretnek szerepelni. A koncertlehetőségnél nincs jobb motiváció. Hogy mennyire segíti a fejlődésüket? A kamarazene a magyar zeneoktatásban alapvetés. Az együttes játékban szerzett tapasztalatok mindenre kihatnak, az akusztikai érzékenységre, a zenei kommunikációs és reakcióképességre, az arányérzékre. Mindent megteszünk, hogy a hallgatók fellépési lehetőségekhez jussanak, kiajánljuk őket, ahová csak tudjuk. Ez is fontos, mert egy zeneakadémiát szerintem nem a tanárai tesznek híressé és keresetté, hanem a hallgatói! Egy nagy professzor is a hallgatói által lesz nagy professzor. Szerintem a hallgatók produkciója mutatja meg az iskola színvonalát. Olyan ez, mint a zenekar és a karmester: a zenekar az, amelyik közvetíti és megvalósítja a karmester instrukcióit.
– Hogyan állnak össze az egyes formációk, és miként választják ki a darabokat?
– Ebben is az életszerűségre törekszem. A hallgatók szabadon választhatják ki partnereiket és tanáraikat is. Ez versenyhelyzet. A minőséget szerintem a versenyhelyzet építi ki. Verseny van a hallgatók között és a tanárok között is. A hallgatók már a tanévet megelőzően lestoppolják egymást és kész formációkként, szabadon jelölhetnek meg három tanárt, akinél tanulnának. Ha az első helyen kiválasztott tanár osztályába nem fértek be, megnézem a másodiknak megjelöltet, és így tovább. Van partnerkeresőnk is, külföldi hallgatóknak, elsősöknek. Itt meg tudják jelölni, milyen formációra vágynak, milyen darabot játszanának. Én meg ezeket egy délután alatt összefűzöm. A szabad tanárválasztás által minden évben kirajzolódik, kik a legkeresettebb tanárok. Óriásit fejlődtünk. Nem csak a négy Kossuth- és három Liszt-díjas oktatónkra koncentrálódik a hallgatók választása, hanem tanszékünk mind a tizennyolc tanárára. A darabválasztást általában a hallgatókra bízzuk. Küzdjenek csak meg a nehéz darabokkal, ha egyszer azt választották. A koncerten úgyis csak teljes művet játszhatnak. Ha bevállalják, hát menjen! Próbálják ki magukat. Az élet úgyis elrendezi.
– Lehet jelentkezni a Zeneakadémián kamarazene szakra?
– Igen. Egy régóta dédelgetett terv vált valóra 2017-ben: elindítottuk a kamarazene szakirányú továbbképzési szakokat. Azt tapasztaltuk, hogy a legtöbb hallgató a diploma idejére talál rá arra a partnerre, akivel hosszútávon tervez. Ezeknek a csoportoknak hoztuk létre a kamarazene szakot, csakis a leghasznosabb tárgyakkal. Ma a Zeneakadémián diplomát is lehet szerezni kamarazenéből, ez is mutatja, hogy nálunk ez egy kiemelt fontosságú téma.
– Mi az az attitűd, vagy zenei esszencia, amit ön átad a saját óráin?
– Nincs két egyforma órám. Minden a hallgatókon múlik. Attól függ a működésem, hogy milyen hangszeres színvonalon vannak, milyen a temperamentumuk, milyen az előadói habitusuk és egyéniségük. A felkészültséget itt nem említem, ugyanis elvárom, hogy felkészülten érkezzen mindenki. Mindig elmondom év elején: vigyázzanak! A zenei előadás emléke sem különbözik az agyagedények sorsától: sohasem porlad el. Nem adhatnak ki a kezükből felkészületlen produkciót. Inkább kisebb anyagot hozzanak, de az legyen az általuk elérhető maximumon. Innen indulunk, és a legfontosabb szerintem a szelekció: ami ösztönösen jó, ahhoz nem nyúlni, legfeljebb megerősíteni, tudatosítani, ami nem jó, arra pedig kérdésekkel, indirekt módon rávezetni. Nem szeretem, ha másolnak. Akkor lesz igazán a sajátjuk az előadás, ha ők dolgozták ki, én legfeljebb ahhoz vezető utat mutatom.
– December elején egy új sorozat indul, mely a Zeneakadémia és a Magyar Képzőművészeti Egyetem hallgatóinak együttműködésében jött létre. Kinek az ötlete volt ez, és mi ennek a háttere?
– Az én ötletem volt. Mindig is foglalkoztattak azok a koncertek, amelyek a zenét valamilyen kontextusba helyezik. A képzőművészetisek dobták fel: mi lenne, ha csinálnánk valami közöset. Nekem az ilyet nem kell kétszer mondani, egyébként is szoros kapcsolatom van a képzőművészekkel. Azt javasoltam, csináljunk félévente egy koncertet “Jelszó” címmel. Válasszunk ki egy szót, és keressünk hozzá zeneműveket, és képzőművészeti alkotásokat. Az első ilyen szó a Fény lesz. Maguk a hallgatók ajánlottak olyan kamarazenei alkotásokat, köztük három új művet, amelyekkel erre a szóra asszociálnak. A képzőművészek képeket és videóinstallációkat hoznak, ezeket vetítjük úgy, ahogyan azt a fellépők kiválasztották. A műalkotásokat később kiállítás formájában is meg lehet majd tekinteni a Képzőn. A Zeneakadémia egyébként kreativitásban mindig partner, és ez annyira jó.
– Mi a jelentősége annak, hogy például egy ilyen együttműködés keretében a különböző művészeti ágak találkozhatnak egymással?
– Amikor a muzsikus hallgatóknak megszerveztük az első találkozást a képzőművészetisekkel, megtörtént az, amit elképzeltem: hosszasan egyeztettek, hogy melyik zeneműhöz melyik műalkotást tudnák elképzelni. Az alkotók-előadók ezután is felkeresték egymást: kapcsolatok, beszélgetések, viták alakultak ki. Már megérte!
– Mesélne az első koncertről?
– December 4-én este lesz a Zeneakadémia Solti Termében. Fontos, hogy a képzőművészeti alkotások nem illusztrációk, nem a zeneművek inspirálták. Egy közös pont van: a szó, amit kiválasztottunk, a fény. Éppen ezért nagyon elgondolkodtató párosítások lesznek, én nagyon várom.
– Az idei évadban több lemezt is kiadott. Mi alapján válogat témát, partnert? Kamarazenészként mennyire áll közel önhöz a lemezkészítés?
– Négy új album jelent meg az idén. A Heritages című szóló lemezemen olyan művek szerepelnek Griegtől Lutosławskiig, amelyeknek távolabbról vagy közelebbről a népi zene az inspirációs forrása. A következő CD-re Szatmári Zsolttal vettük fel Brahms Op. 120-as szonátáit, utolsó kamarazenei alkotásait. Azzal szeretek játszani, akivel sok területen rezonálunk. Voltak kiváló hangszeres partnereim életem során, és kiismertem, milyen az, amikor egy művész professzionálisan hazudik. Az őszinteséget és a hitelességet keresem. Ez számomra Szatmári Zsolt. Kiadtunk egy lemezt az Auer Trióval is, ugyanis a Temperament című lemezünk óriási siker lett, a kimutatás szerint fél év alatt mintegy hatszáz ezren hallgatták meg a különböző felületeken. Spirit című lemezünkön Dvořák és Smetana triói szerepelnek. A triópartnereimmel, Kováts Péterrel és Varga Istvánnal egyébként nyolc éve játszunk együtt. Végül megjelent a Winterreise is, Megyesi Zoltánnal, akivel már nagyon sokat adtuk elő koncerten Schubert nagyszabású dalciklusát. Zoli egy lángelme.
– Mi az, amivel most foglalkozik?
– Prágába utazom egy szólóestre, majd Stuttgartban játszunk az Auer Trióval. A napjaimat kitölti, hogy készülök az aktuális koncertekre, új műveket gyakorolok. Egy zongorista életében nincs megállás a repertoárépítésben. Most éppen Berlioz Fantasztikus szimfóniáját tanulom Liszt átiratában.
