A Budapesti Wagner-napokhoz kapcsolódva áprilistól második alkalommal szervez közös előadássorozatot a Müpa, a MűGond és az ELTE. Dr. Hoványi Márton irodalmár és teológus egyetemi adjunktussal, a MűGond alapítójával a műértelmező kurzusok létjogosultságáról, a kulturális tudásátadás piaci validálhatóságáról és Wagnerről is beszélgettünk.
– Mi adta az ötletet a MűGond létrehozásához?
– A MűGond története az Egyesült Államokba, egészen pontosan Washingtonba nyúlik vissza, amikor is Nagy Fruzsinával közösen egy a saját érdeklődésünknek megfelelő, összehasonlító irodalomtudományi előadást tartottunk az ottani magyar közönség előtt. A szervezők és a hallgatóság is nagy lelkesedéssel fogadta, hogy a koncepciónk szerint egy adott témát különböző művészeti ágak, jelesül az irodalom és a képzőművészet szemszögéből is megközelítettünk. A sikeren felbuzdulva kezdtünk el tovább gondolkodni, s azt a célt tűztük, ki hogy a felsőoktatási és retorikai tapasztalatainkat felhasználva, a megszokott egyetemi kereteken túl kínáljunk olyan ismeretterjesztő, műértelmező kurzusokat, melyek a saját kreatív elgondolásaink, módszertanunk és struktúráink szerint haladnak. A művek értelmezése mellett a szabadság lett a másik fontos alapelvünk.
A MűGond kurzusainak hazai történetéhez a pandémia adta az első löketet még 2020-ban. Amikor minden bezárt, mi akkor hirdettük meg az első online mesterkurzusunkat, melynek keretében Boccaccio Dekameronját dolgoztuk fel egy száz részes előadássorozatban. A téma és a hazai, szitén pozitív fogadtatás szinte organikusan hozta magával a második nagyszabású vállalkozásunkat, Dante Isteni színjátékának a végigkommentálását, majd pedig eljutottunk oda, hogy idén áprilisban már a második tematikus Wagner-sorozatot tervezzük elindítani.
– A pandémia idején az alternatív kultúrafogyasztás szinte minden formája létjogosultságot nyert, de hogyan lehetett mindezt az offline térben folyatni?
– A MűGond kurzusainak elsődleges célja, hogy minden szempontból a legmagasabb szakmai színvonalat nyújtsa, ráadásul közérthetően. Revelatív felismeréssel ért fel az a tapasztalat, hogy mekkora fontossága van annak, hogy ugyanazt a verset olvasva, egy közös festmény előtt állva, vagy adott zeneművet hallgatva milyen mértékben összekovácsolódik azoknak az egyébként különböző háttérrel érkező embereknek a sokasága, akik hosszabb vagy rövidebb időn keresztül közös érdeklődésüknek hódolnak. A színvonal mellett tehát a közösségteremtés a második szempont, a harmadik pedig az a humor és játékosság, mellyel az előadások egész embert megragadó élményszerűségét kívánjuk biztosítani. Az elejétől fogva arra törekszünk, hogy olyan interakciókat teremtsünk, melyek nem csak az értelmezés újabb lehetőségeit nyitják meg, de a megszerzett tudást beemelik a hétköznapokba, ilyen értelemben pedig egyfajta lélektani és életvezetési többletet is kölcsönöznek. Én úgy gondolom, hogy ezektől az egyébként időtálló mozzanatoktól egyediek ezek a kurzusok.
– Mondhatjuk, hogy a hazai kulturális szcéna bővelkedik a hasonló, legalábbis ötletektől, kezdeményezésektől. Mi az, ami igazán validálni tudja a MűGond kurzusait?
– A MűGond alapítóinak mindegyike olyan komparatisztikai attitűddel és tájékozottsággal rendelkezik, amely feltételez egy alapvető nyitottságot, amire szervesen építünk is. Vannak elméleti bázisaink, mint például az irodalom, a teológia vagy a filozófia, de az a törekvésünk, hogy ahogy korábban is említettem, egy adott témát, vagy remekművet több szempontból, a társművészetek felől is szemléljünk. A másik fontos tényező, hogy az úgymond versenytársakkal ellentétben, mi kifejezetten a műértelmezésre helyezzük a hangsúlyt, nem pedig egy adott alkotás szerzői szándékának a feltérképezésében kívánjuk meghatározni a vizsgált műveket. Tehát nem egy adott műalkotás létrehozójának a megértésére szerződünk, hanem arra hívjuk a részvevőket, hogy gondolkodjanak velünk együtt, és próbálják meg kritikusan, műértő szemmel vizsgálni és megérteni a befogadás tárgyát és ezáltal magát a körülöttünk lévő világot is úgy, ahogy arra csak ők képesek.
– A kurzusok messze nem ingyenesek. Milyen fokú merészség kell ahhoz, hogy a piacon legyen értelmezhető egy ilyen jellegű kulturális tudásátadás?
– Az általunk képviselt kulturális misszió és a piaci szemlélet között nagyon is fontos kapcsolat van. Az első sorozat ingyenes volt és talán a világjárványnak is köszönhetően tényleg nagy érdeklődés mutatkozott, arról nem is beszélve, hogy az ELTE-n, a hallgatóimnak is meghirdettük az előadásokat, így kétszáznál is többen kezdtek bele a kurzusba. A kezdeti sikerek után viszont válaszút előtt álltunk, én pedig úgy gondoltam, hogy a piaci keret kötelező elem. Azt vallom ugyanis, hogy amit mi képviselünk egy olyan szolgáltatás, amely korántsem egy kategorizálhatatlan kitüremkedés a társadalom igényei között, hanem olyan alapvető jóléti kérdés, ami némi mentálhigiénés kreativitással valós értékként GDP-be fordítható. Aki nem gondozza saját műveltségét és a szellemi képességei közül a kizárólag így fejleszthetőeket, az éppen úgy jár mint az a gazda, aki elhanyagolja a földjét, ami emiatt nem fog termést hozni. Ha valaki pénzt, időt és energiát áldoz arra, hogy a kultúrán keresztül kapcsolódjon saját emberi lényegéhez, az úgy vélem, hogy konkrétan forintban mérhetően köszön vissza, hiszen fejlődik a kreativitása, árnyalódik a kritikai gondolkodása, nem mellesleg a kiégéssel szemben is ellenállóbb lesz, sőt kiegyensúlyozottabbá, magabiztosabbá és végső soron boldogabbá is válik. A szellemi jólléten alapuló boldogságnak pedig egyenes következménye a teljesítmény növekedése. Ahhoz tehát, hogy valaki jó szakember legyen, elengedhetetlen a jó közérzet, amelyhez a minőségi gondolkodás és műélvezet pontosan úgy tud hozzájárulni, mint egy jó alapanyagokból készült fine dining éttermi élmény.
Azt szoktam mondani, hogy a kurzusokkal időt és hibalehetőséget takarítunk meg azoknak, akik hozzánk kapcsolódnak, ha úgy tetszik, az ügyfeleknek, akik között van pszichiáter, orvos, mérnök, pedagógus, festőművész, költő, de még természettudós is. Fantasztikus dolog az, ha valaki eljut odáig, hogy felmerül benne a művészeti befogadás, a tudás birtoklásának az igénye. Ez az alapállás, és ha ez megvalósul, akkor egyrészt abban tudunk egyediek lenni, hogy kiválasztjuk az érdeklődők számára azt, ami igazán befogadásra érdemes, mert olyan rövid az emberi élet ahhoz, hogy gyenge alkotásokra fecséreljük. Emellett pedig igyekszünk 360 fokos élményt adni, ami olyan módszertani tudást feltételez, ami nem is kell, hogy mindenkinek a sajátja legyen. Abból nem tudunk engedni, hogy tényleg a legjobb előadókkal dolgozzunk, saját magunkat is ugyanezért folyamatosan fejlesztjük retorikailag, módszertanilag és persze szakmailag is.
– Amennyiben valóban szolgáltatásként tekintünk a kurzusokra, úgy abban az esetben van biztosítéka az elégedettségnek?
– Ebben a tekintetben nekem van a világon a legegyszerűbb dolgom, mert a termék, amit kínálunk, hibátlan. Amikor azt mondom, hogy olvassuk el Dante Isteni színjátékát, akkor azon biztosan nem kell gondolkodnom, hogy vajon bóvlit adok-e az emberek kezébe. A kánon ebben nagyon sokat segít, illetve mindaz, amit a saját olvasmányélményként a magaménak tudok. Ha valaki meghallgatja Wagner Tetralógiáját, akkor természetesen lehet azt vitatni, hogy esztétikailag jó irányt választott-e, de azt, hogy ez egy hatalmas befolyással bíró műalkotás a kultúra történetében, az vitathatatlan. Van tehát egy mindenen felül álló remekmű, amihez nekünk, előadóknak egyedül azt kell hozzátennünk, hogy valamilyen módon kimozgassuk a művet önmaga elefántcsont-tornyából és mindenki számára érthető, világos, izgalmas és érdekes valósággá tudjuk varázsolni. Sok esetben ez semmi másról nem szól, és ha valahol, akkor itt kell biztosítékokat találni, hogy hogyan tudjuk a részvevőkben kialakult gátakat, klasszikus ellenállásokat leépíteni, kiragadni őket az egyszerű mindennapokból. Aki például egy Wagner-kurzusra jelentkezik, nem velem, de a három rajnai sellővel fog levelezni, ugyanúgy, ahogy a Dante-kurzus esetében Petrarca ír üzenetet a részvevőknek, természetesen a 14. század veretes stílusában. Akkor vagyunk hitelesek, ha mi magunk is ugyanúgy műveljük magunkat, mint ahogyan azt elvárjuk azoktól, vagy biztosítjuk azoknak, akik hozzánk fordulnak. Ennél fogva a biztosíték bizonyos értelemben tudományosan mérhető, hogy mi, akik átadjuk a tudást egyetemi oktatók vagyunk-e vagy sem, hogy van-e retorikai képzettségünk, vagy sem, van-e az adott témából doktorátusunk, vagy sem. Ezek objektív, kézzelfogható tények, arról nem is beszélve, hogy egy-egy kurzus az első előadás révén ingyenesen kipróbálható, illetve van olyan konstrukciónk is, amely lehetőséget nyújt néhány rész kóstolónyi megízlelésére. Minden kurzusunk végén kérünk visszajelzést a résztvevőktől és azt alaposan ki szoktuk értékelni. Az mondhatom, hogy az eddigiek alapján nagyjából 90%-os elégedettséggel dolgozunk, a tíz százalék pedig úgy tippelem, hogy James Joyce Ulysses-ének a számlájára írható, amelynek nem volt osztatlan a sikere.
– Mi várható az április elején kezdődő, immár második Wagnerrel-kurzuson?
– Nagyjából másfél évvel ezelőtt kerestem fel a Müpa klasszikus zenei főmunkatársát azzal ötlettel, hogy mi lenne, ha a Wagner-napok csodájához, ami a régiónkban tényleg egyedülálló, egy olyan sorozattal csatlakoznánk, amely egyébként a rajongók számára tovább mélyíti és még jobban kiterjeszti a Wagner-élményt. Örömmel mondhatom, hogy amit elképzeltem, támogató fülekre talált és el is indulhatott a Wagner Kincse sorozat. Az első széria középpontjába Wagner grandiózus vállalkozását, a Ringet helyeztük, amit ezúttal megpróbáltunk minél inkább kontextusba helyezni. A sorozat legkülönlegesebb része egyébként az a Fischer Ádám művészeti vezetővel zajlott beszélgetés volt, melyben számos kulisszatitokra is fényt derítettünk. Az egyetemen, ha Wagner kerül szóba, a mai napig idézek ebből a beszélgetésből. Az első tehát egyfajta bevezetés, kontextusteremtés volt, hogy ha valaki elkezdi hallgatni a zenét, olvasni a librettót, vagy befogadni az egész zenedrámát, akkor felkészülten tudja ezt megtenni.
A most induló sorozatban egy kicsit továbblépünk, elkezdünk foglalkozni A walkür librettójával, különböző fordításokat vizsgálunk Márton László segítségével, egy Ybl-díjas építésszel, Gunther Zsolttal pedig kitérünk Bayreuth építészeti koncepciójára is. Itt lesz velünk Kovács Sándor zenetörténész, előadást tart Kovács Brigitta, a Müpa klasszikus zenei főmunkatársa, illetve ismét szervezünk egy beszélgetést Fischer Ádámmal, aki – és számomra ez az egyik legbecsesebb visszajelzés – a tavalyi mesterkurzus után már a felkérés előtt jelezte, hogy idén egy helyett több téma feldolgozására is vállalkozna. Tavaly a kurzus résztvevői exkluzív módon bebocsátást nyertek a zártkörű főpróbájára A Rajna kincsének, idén ugyanezt a lehetőséget A walkür kapcsán kínáljuk a hozzánk csatlakozóknak. Mondanom sem kell, hogy ezek önálló előadásértékkel bíró produkciók.
– Ahogy te is említetted, például Wagner esetében, vannak a rajongók és vannak azok, akik lehet, hogy még csak most ismerkednek magával a klasszikus zenével, hogy az információ-befogadás technikáját illető generációs különbségeket ne is említsük. Egy kurzus keretében, hogy lehet az érdeklődők adott esetben meglehetősen széles halmazát közös nevezőre hozni?
– A válaszom az, hogy éppen ezért dolgozunk olyan sokféle előadóval, akik a maguk területén a legjobb szakemberek. Mindenkinek egyedi tudása és stílusa van és éppen ez biztosítja azt a variabilitást, hogy lehet, hogy egy adott téma, vagy előadó nem áll valakihez közel, de a kurzus végén kirajzolódik egy olyan összkép, amivel mindenki elégedett lehet. Elképzelhető tehát olyan, hogy egy adott előadás nem éri meg valakinek, de a teljes kurzus esetében ezt nem tartom valószínűnek. Büszke vagyok arra, hogy a Dante-kurzuson egyszerre képviseltette magát az érettségi előtt álló fiatal, az italianista kutató, a kohómérnök, aki harminc éve nem olvasott verset, és ott volt Nádasdy Ádám is, aki a fordítója annak a konkrét szövegnek, amit éppen használtunk. Wagner esetében pedig hadd legyen a példám Kovács Sándor zenetörténész, akit az egyetemi hallgatóságon túl a Bartók Rádió közönsége is biztosan ismer. Én azt gondolom, hogy ha semmi más nem történne egy előadáson, csak az, hogy Kovács Sándor egy órán keresztül Wagnerről beszél, mindenféle multimédiás segédeszköz nélkül, már akkor is megérné beülni. Ebből a szempontból én a generációs kérdést sem tartom problémának. Tisztázzuk az alapfogalmakat, aztán négyes vagy ötös fokozatra kapcsolunk.
– Hogyan látod a jövőt?
– A magam szempontjából a kiégés egyik ellenszerének azt tartom, hogy kétszer ugyanarról a témáról nem adok elő. Tehát nincs és nem is lesz két ugyanolyan előadás. A Wagner Kincse esetében is, aki jelentkezik a második sorozatra, annak e-learning formájában kedvezményesen elérhetővé tesszük az előző kurzus anyagát, így semmiről sem marad le, hanem úgy tudja kezdeni a kurzust, mint azok, akik a folytatás mellett szavaztak a tavalyi év után. Ezt tesszük egyébként a többi kurzusunk esetben is, amivel egy különleges kulturális univerzum létrehozására is törekszünk. A remekművekből biztosan nem, de várhatóan a nézőpontokból sem hiszem, hogy ki fogunk fogyni. Én már várom a folytatást.
