Maxim Rysanov a Hungarotonnál rögzítette Dmitrij Sosztakovics utolsó művét, a Brácsaszonátát. Az április végén megjelenő, Marianna Shirinyannal közös felvétel kapcsán Sosztakovicsról, a kamarazenéről és az Ukrajnában zajló háborúról is beszélgettünk az utóbbi években karmesterként is tevékeny brácsaművésszel.
– Miért Sosztakovics és miért a Brácsaszonáta?
– A Brácsaszonáta a szerző egyetlen, a hangszerre írt szonátája. Egy nagyon személyes hangulatú mű, amit Sosztakovics betegen, élete utolsó napjaiban vetett papírra. A darabot Fjodor Druzsinyinnak, a moszkvai Beethoven Quartet brácsaművészének ajánlotta. A formáció tagjaival egyébként egész életében szoros kapcsolatot ápolt, gyakorlatilag az összes vonósnégyesét nekik dedikálta. Jövőre lesz ötven éve, hogy Sosztakovics elhunyt, én többek között ezzel a felvétellel szeretnék tisztelegni az életműve előtt.
– Sokat játszotta a darabot?
– 19-20 éves koromban találkoztam először Sosztakovics Brácsaszonátájával. Sokszor előadtam, de hozzá kell tennem, hogy egy nagyon technikás és kimerítő darab, ami érzelmileg is megterheli az előadót. Sosztakovics ateista volt, félt a haláltól. A szonáta felütésében megjelenő pizzicatók mintha annak az órának a ketyegését szimbolizálnák, mellyel Sosztakovics kijelöli saját, később elfogyó idejét. Hatalmas energiák szabadulnak fel a darabban, miközben a szorongás és a csalódottság elfogadásba, búcsúba fordul.
– Az online zenemegosztók világában mi a jelentősége egy ilyen lemeznek?
– A lemezfelvételek aranykorának egyértelműen vége, és teljesen igaz, hogy napjainkban, ha adottak az anyagi lehetőségek, bárki, bármit lemezre vehet, függetlenül a minőségtől. Én ebben a tekintetben a réginek mondott értékeket képviselem, vagyis a felvett anyagokra egyfajta névjegyként tekintek. A most rögzített lemez is nagyon fontos és meghatározó a számomra.
– Sosztakovics szonátája a búcsú, az összegzés és az elmúlás zeneműve. Az Ukrajnában zajló háborúra tekintettel más kontextusba helyeződik ez a darab az ön számára?
– Sosztakovics visszatérően reflektált az akkori, a II. világháború okozta borzalmakra, ezek a motívumok a kamaraművekben és a szimfóniákban is megjelennek. A Brácsaszonáta esetén inkább a személyesség dominál, ebben a tekintetben csak valamelyest idézi meg azokat a képeket, gondolatokat, amiket Oroszország Ukrajna ellen viselt, több mint két éve tartó háborúja kapcsán át kellett élnem.
Kelet-Ukrajnában, Kramatorszkban születtem orosz-ukrán családban. Később Moszkvában tanultam, mindkét országban élnek rokonaim, barátaim. Az egykori kramatorszki iskolámat a földdel tették egyenlővé a bombázások, és mint megtudtam, két volt iskolatársam a fronton esett áldozatul. A háború előtt rendszeresen jártam Oroszországba is, azóta viszont minden megváltozott. Sokan hagyták el az országot, egyszerűen azért, mert nem tudnak azonosulni az agresszióval. A féltestvéremet például, aki Moszkvában részt vett egy háborúellenes gyűlésen, komoly retorzió érte a hatóságok részéről. Családok, több évtizedes barátságok, jó viszonyok látják kárát annak, ami most zajlik.
– Mi az, amit művészként tenni tud egy ilyen helyzetben?
– Ez nehéz kérdés, mert arra kellett rájönnöm, hogy a legnagyobb segítség az, ha az ember vagy felveszi a harcot, vagy abban segít, hogy előteremtse a védekezéshez szükséges anyagi forrásokat. Sok ismerősöm van, akik harcoltak, harcolnak és olyanok is, akiket fizikai korlátaik miatt, bár jelentkeztek, nem soroztak be. Ők otthonukban, mérnöki, informatikai tudásukkal igyekeznek a védekezésre berendezkedett társadalom hasznos tagjai lenni.
Még a háború elején szerveztem egy jótékonysági koncertet itt, a budapesti Zeneakadémián, amihez számos művészbarátom csatlakozott, és aminek köszönhetően több menekült családnak tudtuk, ha csak egy rövid időre is, de a zenén keresztül elviselhetőbbé tenni a háború okozta szenvedést. Ez számomra nagyon fontos volt, és mindig hálás leszek azoknak, akik mellém álltak. Az én elsődleges dolgom továbbra is az, hogy előadóként és karmesterként olyan nemzetek felett álló értékeket képviseljek, amik megkérdőjelezhetetlenek.
– A karmesterség mikor lépett az életébe?
– Kamarazenészként az évek során egyre inkább felmerült bennem egyfajta, az egész produkcióra kiterjedő zenei gondoskodás igénye. Azt látom, hogy a karmesterek szerepe a mai napig nincs igazán tisztázva, még a muzsikusok előtt sem. Fontosnak tartom a hangszeres tudást, és azt, hogy elsősorban jó zenésznek kell lenni. Egy karmesternek az a feladata, hogy vigye előre produkciót, adjon pontos jelzéseket, inspirációt és értelemmel töltse meg a zenei folyamatokat. Számomra ezek az elsődleges szempontok.
– Milyen feladatok várják a közeljövőben?
Jelenleg Rachmaninov 2. szimfóniáját tanulom, amit a Danubia Zenekar élén vezénylek majd októberben, a 150 éve született Gustav Holst tiszteletére pedig A bolygók szvittel készülök, amit egy újonnan alakuló formációval, a Kék Duna Szimfonikus Zenekarral adunk elő. A Duna menti országok muzsikusaiból álló együttes a Novi Sad-i Fesztiválon mutatkozik majd be. Előttem áll a kanadai I Musici de Montréal kamarazenekarral közös fellépés is, Pēteris Vasks lett zeneszerző személyesen nekem ajánlott versenyművét pedig Lengyelországban adom majd elő. Újabb lemezmegjelenések is várhatók, feleségemmel, Kokas Dórával és Nikita Boriso-Glebskyvel Mozart trióit rögzítettük, szintén a Hungarotonnál, illetve szerkesztés alatt van egy Schumann összes brácsára írt művét bemutató, szeptemberben megjelenő anyag is, amit Dasol Kimmel és Julian Bliss-szel közösen készítünk.
