A magyar történelem egyik legismertebb hadi eseménye, a limes egyik fontos állomáshelye, az ország legegzaltáltabb modern télűző ünnepe, a tamburavirtuózok legjava. Mindez Magyarország legdélebbi Duna-parti városához, Mohácshoz köthető, amely az ország egyik legszínesebb etnikai összetételű települése.
Ez utóbbi tény értelemszerűen hatást gyakorol a helyi hagyományok, a helyi szokások formálódására, a nyelvhasználatra és a zenei élet sajátosságaira, mely Mohácson rendkívüli módon élénk manapság is – aki nem hiszi, egyszerűen utánajárhat, akár az Utolsó Óra Program vagy a Fonó kiadványain, akár az interneten keresztül is, hiszen a hagyományok és a helyi kultúra életben tartása nem jelent sem elmaradottságot, sem az idejétmúlt dolgok iránti konok ragaszkodást.
Mohácson jelenleg több olyan zenész és zenekar is működik, akik olyan erővel és szenvedéllyel muzsikálnak, hogy tényleg megemelkedik az ember talpa alatt a talaj, de legalábbis forró lesz, még a jeges-szeles februári Busójáráson is. Egy ilyen együttes például a Poklade, akik a tavaly megjelent lemezük kapcsán így fogalmazzák meg zenei hitvallásukat:
Ezen lemezünkkel szeretnénk tisztelegni Mohács – a magyarországi tamburazene fellegvára – méltán híres déli szláv hagyományai előtt. Igyekeztünk a saját zenei ízlésünk és stílusunk megjelenítése mellett megőrizni az autentikus mohácsi hangzás- és nyelvi világot, melyben rengeteg segítséget kaptunk a helyi kultúra ismerőitől, őrzőitől. Reméljük, ezen felvételek hasonló hatással lesznek majd a minket követő generációkra, mint amennyire ránk hatottak az idősebb mohácsi tambura zenekarok munkái, s ezáltal mi magunk is hozzájárulhatunk a magyarországi és mohácsi tamburazene fennmaradásához és fejlődéséhez.
Mohácson nagyon jól értik a szórakozást és a szórakoztatást egyaránt, a zenészek és a „közönség” sem kíméli magát: a muzsikusok repertoárja kifogyhatatlannak, a dalok is tengernyinek, az éjszaka végtelennek, a táncosok fáradhatatlannak tűnnek… Akkor sem kell meglepődnünk, ha gyanútlanul belekeveredünk egy kocsmai örömzenélésbe, mert az anyagias világnak ezen bőkezű pontján ez is lehetséges, még ha Mohácson sincs kolbászból a zenészek kerítése…de nem valami romantikus mázzal szeretném leönteni a mohácsiakat, inkább arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a népzene, még inkább az élőzene esszenciáját és szikárságát milyen lenyűgözően lehet megtartani úgy, hogy a zene maga feltétlenül jelenidejű maradjon.
Volt kitől tanulni ezt az attitűdöt; az érdektelennek és elhalónak titulált tamburazene még mindig fénykorát éli a lehetőségekhez képest – már a főváros környékén is-, hiszen semmi esetben sem hajlandó magát izolálni az aktualitásoktól, miközben a klasszikus formát is értékesnek merik ítélni és megtartják. Alapvetően a zenészek többsége roma származású, mint a legtöbb olyan területen, ahol a hagyományos zene és hangszerhasználat bármilyen formában még életben maradt.
Mohácson, a tamburások nagy mestere, Versendi Kovács József is olyan roma családból származik, amely generációkra visszamenőleg szinte csak zenészeket adott a világnak, így nem csoda, ha a muzsikálás mint mesterség és lételem van jelen az ő és tanítványai életében is. Versendi Kovács József repertoárja például jó indikátora az egy területen élő különböző etnikai vagy nemzetiségi csoportok közötti együttműködésnek, elfogadásnak: nem csak a horvát vagy a szerb, de a sokác, a sváb, a cigány és magyar hagyományok is nyomot hagytak ezen a zenén, mindenki hozzáadott valamit, amit a zene egyedisége bizonyít. Az Új Pátria CD-sorozat Baranyai tamburazene című válogatásán meghallgathatunk néhány dallamot az utolsó öreg tamburások repertoárjából, amelyből a klasszikus „vendéglátós” műfaj békebeli hangulatát és az autentikus népzene dallamait is megismerhetjük.
A mohácsi muzsika igazi terepe azért mégis a vendéglők világa volt, és ez ma is igen jól áll neki.
