1878. október 21-én született Krúdy Gyula, a vidéki magyar kúriák, a gyönyörű szabású pandúrok, betyárok, az orgonás, verklis Tabán és a macskaköves Óbuda költője. A mindig fáradt tekintetű Gyula úr ötvenöt éven át fáradhatatlanul, egy finom lovag és egy kóbor diák áhítatával mesélt. Volt év, amikor havonta 7-8 novellája jelent meg különféle lapokban, volt vasárnap, amikor egyszerre négy napilap is közölt tőle írást. Az alábbi összeállításban saját szavaival idézzük fel élete legfontosabb helyszíneit és szereplőit.
Krúdy Gyula rendkívül termékeny elbeszélő volt. A Révai Nagy Lexikona íróként és hírlapíróként határozza meg a foglalkozását, de az igazság az, hogy Krúdy újságíróként sem rajongott az aktuális eseményekért, cikkeiben is szívesen vonult vissza a régmúlt időkbe.
Szülővárosának, Nyíregyházának is előszeretettel költötte a mitológiáját.
„Abban a városban, ahol én gyerekeskedtem, a piactér kellős közepén egy sárgára meszelt, ódon épület terpeszkedett. Öblös kapuja éjjel-nappal tárva, az udvara meg akkora, hogy elfért volna benne egy országos vásár. A legenda szerint, — melyik vén háznak nincs legendája? — a sárga ház volt a legrégibb, a legelső ház a városban. Legelőször is — valami háromszáz esztendő előtt, amikor még kurucvilág volt — a sárga házat építették föl a későbben keletkező városkából. Egy bizonyos Kállay Mihály nevü kuruckapitány építette magának ezt a korcsmát a pusztaságra, mert a felesége olyan természetű asszony volt, hogy nem igen tűrte meg a kurucos mulatságokat a házánál. A derék Kállay Mihály épitett magának külön korcsmát, ahol a vitézeivel, cimboráival tanyázott. Itt szólhatott a muzsika éjjel-nappal, — és aztán háromszáz esztendeig nem hallgatott el. Mert megmaradt korcsmának a ház, és lassan város keletkezett körülötte.” (Egy régi fogadó utolsó napjai, Uj Idők, 1910.)
Krúdy Szatmárnémetiben, Podolinban és Nyíregyházán tanult, majd rövid ideig Debrecenben és Nagyváradon működött, mint hírlapíró. 1896 a fővárosba költözött és a Pesti Napló, később pedig a Magyarország és Az Újság munkatársa lett.
Ő, a vidékről a fővárosba költözött író, írásaiban örömest adott tanácsokat vidékről a fővárosba látogató íróknak.
„Menjünk inkább azokba a pesti mellékuccákba, ahol hatóságilag kimért, huszonöt lépésnyi távolságban álldogálnak a gázlámpák, — a Gellérthegy oldalában még kőolaj-lámpások — nem lehetett bizonyosan látni az ucca nevét jelző táblákat, de nem tévedt el, aki idevalósi volt. Meg kell adni, hogy bizonyos vidékies jellegük volt ezeknek az uccáknak, fehér firhangjaik mögött éppen úgy obszerválni lehetett az egyelőre ebédlőasztalra fektetett holtembert, mint akár a suttyomban ölelkező párokat. Egy-egy füttyentés, köhintés vagy jól kifejlett koncolás, nyári éjszakákon gondolkozóba hozta a sarki konstáblert, vájjon ne avatkozzék-e a csendháboritásba. A macskák falusi dalaikat adták elő, a házmester többnyire fehérben, mint egy juhász: gunnyasztott a kapufélfa mellett; az a bizonyos »sánta ördög«, aki egyszer a tanulónak az éjszakai Madridot mutogatná: minden nagyobb bűvészkedés nélkül kileshette volna, hogy mit csinálnak éjnek idején a pestiek.” (Kálnay László vidéki tekintetes úr kocsmajárásai a pesti írók után, Literatura, 1927/2.)
Ahogy elbeszéléseinek alakjai, úgy Krúdy is rendszerint szerelmes. Kevesen ismerték nála jobban a titkos randevúk csendes helyszíneit.
„Falun, vidéken nem nagyon változnak a szerelem helyei. A nagymamák ugyanazon ligetbe jártak, azt a folyócskát nézték a folyondárral befutott hídról és ugyanabban a temetőben üldögéltek a vérteskatona sírja előtt a kis padon, mint unokáik. Az avarban nemzedékről-nemzedékre megmarad a tétovázó lépéseknek a nyoma, és a vén fák már sűrűn hallották a szavakat, amelyek a szerelmet bevezetik. A hosszúéletű szarkák a temető sövényén, a gondolatokba mélyedt csókák a nyárfák fölött, a temetőőr kiskutyája már nem csodálkoznak, ha délutánonkint ifjú pár mereng a régi honvédsírok tájékán, mintha rokonaikat keresnék e helyen. A ligetekben, ha idegen közeledik a nedves úton, a meglepett párok a faleveleket számolgatják a magasban és a patak partján azt látszanak egymástól kérdezni, vájjon hová fut a víz? Már a nagymamák is a nyugati égboltozaton bolyongó felhőkre figyeltek, ha a temető-őr csizmái zörgették a harasztot.” (Budai útmutató, Új Idők, 1915)
Ahogy a bálokról, a balatoni fürdőzésről és a lányok szépségéről sem túl sok férfi tudott többet nála.
„A híres régi magyar fürdőhelyen, ahol a százesztendős platánok alatt azok a melódiák borongtak, amelyet nagyapáink dúdolgattak és a vendégszobákban az a furfangos külsejű csizmahúzó volt az ágy mellé készítve, amelyet mult század elején talált föl egy veszprémi asztalos, — tekintet nélkül arra, hogy az általános csizmaviselet már kiment a divatból, — egy nyáron annyi szép asszony és leány jelent meg, amennyiről a fürdőhely legősibb krónikái sem tudnak. Igaz, hogy száz esztendő óta sok szép asszony fordult meg a fürdőhelyen. A messzi Alföldről ekhós-szekereken hozták el a szép leányokat, akiket a környék közvéleménye méltónak ítélt arra, hogy a füredi fürdőzést megpróbálják. Ebben az időben a szép leányoknak a sorsát két motívum pecsételte meg. Az első motívum a nyári fürdőzés volt a híres tó partján, a másik egy jurista-bál Pesten. Ha a szép leány ezután is pártában maradt, nem is volt az akkor igazán szép, a közvélemény csalatkozott benne, mert hisz néha a közvélemény is csalódhatik.” (Balatoni hangok, Uj Idők, 1908.)
1918-ban a Nők öreg híve a Margitszigetre költözött. Ettől fogva olykor Szigeti remete néven szignálja írásait. Így ír a Szigetről:
„Barátjai voltak a fák. Szerelmesei a piros reggelek, amelyek emlékezetessé tesznek elmúlt éveket… Volt olyan idő, hogy még novemberben sem kellett fűteni, mert az ősz meg akarta mutatni minden báját, mintha utoljára tehetné azt. (Gondolva magában ő, mert magányos ember nem fél a közelgő haláltól.) Volt olyan esztendő, amikor sehogy se tudtunk kijutni a téli viharokból és ő úgy tüzelt, mint a makk ász, — a tél is megmutatta, hogy mit tud, májusban havazott, virágpehely helyett hó hullott az égből. (Ő még a legzordabb télben sem veszítette el kedvét, különösen nem a szélmentes időkben, mert ilyenkor élvezet volt élni, nagyokat lehetett lépkedni olyan utakon, amelyeken még nem járt senki.) De az esték mégis csak olyan hosszúak voltak, mint amilyen hosszú estékről a Regélőben meg a Képes Családi lapokban írtak, — valóban hosszúak voltak az esték, mint a régebbi francia románcok, amelyeket ősztől tavaszig volt szokás olvasni, — valóban nagy messziségből hallatszott a múló idő az óbudai torony ütésében, nagy örömet okozott néha az is, ha idegen emberek gondtalan beszélgetéssel mentek el az ablak alatt, mert magukkak vittek valamit az est hosszúságából. Az ilyen hosszú esték után következő hosszú éjeken nyugodtan pattoghattak a régi bútorok, komótosan sétálgathatott a padlásról legurult kisértet szobáról szobára, mert az időt rövidíti ő is, (a kisértet), amikor kéményfalából előlépett. Csoda-e, hogy egyik télen álmoskönyvet irt, a másik télen történelmi regényt, — álmodni mindenki szokott Magyarországon, a história se mehet ki a divatból, amíg egyetlen ábrándos magyar ember van.” (Hogyan lett a „pesti uccák grófjából” a Margitsziget remetelakója?, Literatura 1927/1.)
Az élete utolsó fejezete Óbudán zajlott, ahonnan csak nagy ritkán ment be a városba. A macskaköves utcákon regényhősei vették körül.
„Az óbudai templomban gyakran találkozom Szindbáddal. Kopott Ferenc József kabátban jár, a hajdani cotillion-jelvények helyett a régi királyságbeli rendjelek szalagocskáit viseli mellén és minden esküvőn ott áll a menyasszony közelében, mikor a karnagy karzatán a Lohengrin nászindulóját futtatja. Az öreg Szindbád arca ilyenkor felragyog és ifjonti várakozással csatlakozik a nászmenethez. Ha másként nem udvarolhat többé: legalább arra vigyáz, hogy a menyasszony fehér fátyolát, uszályát, bokrétáját baj ne érje.” (Krúdy Gyula megtérése, Színházi Élet, 1930.)
Ötvenéves korában Krúdy egy Bródy Sándor-monográfián dolgozott, és a következőképpen idézte fel első találkozásukat.
„Húszéves voltam, amikor megismerkedtem vele. Pesten volt, jobban mondva Budán, sőt Budafokon, a Kutyavillában. Nagyon elhagyatott csárda volt akkoriban még a Kutyavilla, s én valószínűleg szerelmi bánatomban vetődtem egy nyári délután egyedül oda. Akkoriban örököltem apámtól, gavallérjelölt voltam (ahogyan más ügyvédjelölt) és írni is akkortájt kezdtem komolyabban. A csárdában Bródy Sándor mulatott Fenyő Sándor, a Magyar Hírlap akkori felelős szerkesztője társaságában, két szép és fiatal szininövendékkel. Ezt a két szemrevaló leányt Sándor »úszni« tanította. Estefelé volt, bementek a vízbe. Én is. Nagyon összebarátkoztunk és hajnalban már együtt jöttünk Pestre fiákeron. Négyen a hátsó ülésen és Fenyő Sándor a bakon…” (Dénes Zsófia: Az ötvenéves Krúdy az ötvenéves Bródy Sándorról, Literatura 1927/2.)
Egyszer sikerült kikergetnie betegszobájából a halált, másodjára viszont nem Gyula úr győzött. 1933 májusában, ötvenöt éves korában elszenderült Óbudán.
„Úgy halt meg, ahogy élt. El sem köszönt senkitől. Életében sem szeretett köszöngetni, sem felfelé, sem lefelé. Már hát úgy előre, senkinek. Süvegelték őt igen-igen sokan, egész töredelmesen fájó életén keresztül. Most is a halál köszönt neki, anélkül, hogy fogadhatta volna, hiszen aludt. Mesélik, beszédes, szép szeme nyitva meredt a mennyezet felé, mintha holtában is régi pandúrokat kutatna a fantáziamennyezeten. Ma már a föld alól néz fel, ezüstpénz nincs a szemhéján, Krúdy-szemet örökre lecsukni úgysem lehetne sohasem.” (Uj Idők, 1933)
* (Az idézeteket az eredeti írásmód szerint közöltük. A cikkben felhasznált szövegrészeket az Arcanum Digitális Tudománytárban találtuk.)