Blogunkban időről időre Lackfi János író, költő tárcáit közöljük, amelyeket a fikció mellett a klasszikus zene, közelebbről pedig a MÁV Szimfonikusok évadának koncertjei ihlettek. Íme, a kilencedik írás.
Kitti a könyvtárba lépve rászólt Eszterre:
– Halkítsd le, kiesnek az ablaküvegek!
– Nem lenne csoda, már a gitt is összeszáradt, télen meg emlékszel, hogy süvít be a szél! Le se kell vegyük a polcról az orosz irodalmat, bejön a sztyeppe a réseken.
– Már megint ezt a Jenkinst nyomatod, tisztára, mint egy rockrajongó. Mit tud ez a szimfonikus angol lord? Mintha filmzenéket írna soha el nem készülő filmekhez.
Eszter méltatlankodott:
– Nem angol, velszi. De lordnak lord. Ne idétlenkedj, ez teremtő muzsika! Világot alkot, visszhangja van, végtelen terek sokszorozódnak, mintha egy kastély termeinek sorát járnád, a szobák mind ugyanolyanok, még sincs köztük két egyforma.
– Hű, kora reggel kipakoltad az Ezo-magazin példányait? Fél szekér bölcsesség kávézás előtt… Apropó, forró víz?
– Undok vagy. Tényleg igyál kávét. Mintha nem egy kastélyban élnénk itt…
– Kastélynak könyvtár, könyvtárnak kastély. Ötven kilométer esőcsatorna, egy falunyi tetőfelület folyton beázó antik cseréppel, kifűthetetlen belmagasságokkal. Kísértetkastély. Azt hiszem, a Bochkovich grófék nem erről álmodtak…
– Figyelj, most jön a kedvencem, üstdobok, kórus, rezesek: mintha vízesés szakadna a nyakadba, és felnéznél a szédítő magasba, a robogó fellegekre, az izzó napra…
Kitti bosszúsan fújtatott:
– A napra lehet nézni, de veled ma reggel beszélni… Hallgasd a zenédet, ha egyszer ez a partidrog. Megyek, megnézem a kávét.
Eszter sejtelmes mosollyal megállította kolléganőjét:
– Itt járt a púpos, képzeld, megműtötték a szemét lézeresen, újra szemüveg nélkül olvas. Egy mázsa szerelmes regényt vitt, azt mondta, pár nap múlva jön.
– Micsoda? Átnyergelt a láv sztorikra? De hiszen az nyugdíjas mamáknak való…
– Azt mondta, megunta a sok felfedezős meg túlélős baromságot. Változnak az emberek.
– Vigyázz vele azért, tudod, milyen az öreg. Figyeld a kezét!
– Ó, nem próbált udvarolni, zsémbelt, hogy fáj a dereka a front miatt.
Kitti felkacagott, szemlátomást élvezte a témát:
– Na tessék, egy lumbágós Casanova! Jaj, tegnap bejött a szép Kárásziné, elkezdte érdekelni a filozófia…
Eszter összeráncolta a szemöldökét:
– Nem túl meredek váltás ez a szakácskönyvek után?
– Azt mondta, fokhagymadinsztelés közben elgondolkodott az élet értelmén, és rájött, hogy mostantól csak ezzel akar foglalkozni. Kezdi Platónnal meg Augustinussal. Legalább lesz kis anyagmozgás, ezeket minden leltározásnál úgy kell megmenteni a kárhozattól.
Kitti felvillanyozódott:
– Nem is meséltem, hogy felbukkant a széparcú Zsolti. Úgy bizony! A városba szakadt egyetemista! Megújította az olvasójegyét, mert itt, a szüleinél parkolgat vizsgaidőszakban. Vitt a történelmi szakkönyvekből, de egy-két humoros vackot is. Unja magát a szerencsétlen.
– Te bezzeg elszórakoztatnád?
– Menj már, az régi történet, gyerekek voltunk.
– Elpirultál!
Kitti elfordult, és kinézett az ablakon. Odakinn a postás tolta biciklijét.
– Hol az a kávé? Muszáj engem szívatni?
Eszter odaszaladt hozzá és átölelte. Együtt bámulták a Bandi postást, amint becsönget a szemben lakó nénihez.
– Ne haragudj már, te bolond! Csak olyan bunkón reagáltál a zenémre, gondoltam, beléd csípek, ahol tudom, hogy fáj. Rettentően szeretlek! Főnyeremény vagy nekem, mióta Znamenáknét sikerült nyugdíjba paterolni. Valaki, akivel együtt álmodozhatok. Aki veszi a lapot. Akivel együtt repülhetek a képzelet mezőin.
– Ó, te Csehov-drámából szökött Mása! Szeretlek én is. Már csak egy harmadik nővér hiányzik, úgy teljes lenne a bolondokháza. Tudod, hogy ezt a Feri-gyereket is beírattam?
– Ne hülyéskedj, a postást? Le fogunk bukni!
– Ugyan már, egy csomó krimit a nyakába sóztam. Imádja a skandináv bűnügyeket.
– Ha te mondod. Mert én már többször álmodtam, hogy kijön Kázmér a megyeiből, és mindent tud…
Ebben a pillanatban, mintha egy ócska amerikai komédia ikszedik jelenetét látnánk, tárult az ajtó, és Kázmér állt a küszöbön.
– Hölgyeim, remélem, zavarok!
A két fiatal könyvtárosnő ijedten rebbent széjjel. Kázmér nem feszélyezte magát, fél fenékkel leült egy asztal tetejére.
– Gyors leszek, mert a polgármesterrel van találkozóm. Nagyon büszke vagyok magukra, a rátermettségükre, a sok színes gyerekprogramra, baba-mama körre, akvarisztikára, diáktáborokra, mindenre, ami itt zajlik. Nem véletlenül kaptak megyei kitüntetést, nem véletlenül kérem, hogy segítsenek tippeket adni a bátortalanabb megyei könyvtárosoknak. De… Most jön a feketeleves. Mondják, minek hiszik magukat, Úristennek? Azonnal álljanak le! Mindent tudok. Én se most jöttem le a falvédőről. Ez a holt lelkek-sztori, ez nagyon gáz. A temetőből gyűjteni fiktív olvasókat? Megőrültek? Normális, hogy rettegnek a bezáratás rémétől, tudom, hogy sorra halnak ki az olvasók, a gyerekek nemigen jönnek, rettentő gazdaságtalan az épület. De ez nem megoldás. Higgyék el, dolgozunk rajta, lesz felújítás EU-s pénzből, talán egy kis sulikönyvtár-részleget is sikerül kibuliznom. De most átléptek egy újabb határt ezzel a postás-üggyel. Ne szórakozzanak velem, hogy hat évet húztam itt le a Znamenákné keze alatt, ismerem a falut, mint a tenyeremet. Feri és az olvasás! Ha valami szemfüles újságíró megszimatolja, hogy ötvenes alkoholisták személyi adatait másoljuk be illegálisan az olvasói nyilvántartásba, csak mert jóban vannak Terikével a városházáról, hát akkor nekünk lőttek! Nem fogom tartani a hátamat. Tüntessék el a nyomokat, de gyorsan! Végeztem!
Kázmér mögött csattant az ajtó. Eszter fásultan szólalt meg.
– Meg se kínáltuk.
Kitti gépiesen tette hozzá:
– Majd kap kávét a polginál.
Az ajtó újra kitárult. Kázmér gunyorosan odavetette:
– Halkítsák le a zenét, tíz perc múlva nyitás! Mi ez, Jenkins? Az egész nyugdíjas-kommandó az ablakban csüng, hogy lássák, mit buliznak már megint azok a rosszcsont könyvtáros lányok!
