A jazz fősodrában a második világháború után igen nyomatékosan képviselte a bluest az egyik legnépszerűbb afroamerikai énekesnő, Dinah Washington is. Sokoldalúsága miatt sokan hajlamosak kihagyni a jazzénekesek sorából, mert legnagyobb sikereit inkább a rhtyhm and blues vagy a pop kategóriában aratta.
A jazz évszázada című kötet e-book formátumban megvásárolható a következő webáruházakban:
A legtöbben a What a Difference a Day Makes vagy a Mad About the Boy című dalával társítják a nevét, mindkettő hatalmas listasiker volt. A pályafutását templomi kórusokban, gospelénekesnőként kezdő sztár a popvilág női énekesei közt ugyanazt a szerepet játszotta, mint Ray Charles a férfiaknál: behozta a fősodorba a blues- és gospelalapú kifejezésmódokat, amelyeket a fehér énekesnők is átvettek tőle akkor, amikor még gyakori volt, hogy a slágerparádén ugyanaz a szám elég sok átdolgozásban felbukkanjon. Ezzel alapozta meg későbbi sikereit a pop világában Dinah Washington, Aretha Franklin, Esther Philips vagy Nancy Wilson is.
Azt már kevesebben tudják, hogy Dinah Washington eredetileg felfedezője és első mentora, Lionel Hampton zenekarával szerzett hírnevet, amikor 1943-ban felvették az emlékezetes Evil Gal Bluest.
Akárcsak Bessie Smith, eleinte Dinah Washington sem volt kifejezetten jazzénekes, de úgy énekelte a bluest, olyan hangsúlyokkal, olyan ritmizálással, hogy az jóformán megkövetelte a jazzes kíséretet. Popfelvételeit a jazzkedvelők gyakran túl modorosnak, melodrámainak tartották, ami persze az énekesnő hírhedten szeszélyes temperamentumából is fakadhatott, no meg a szeszes italok iránti túlzott vonzalmából is, ami további két közös vonása volt a nagy előddel. Azok a felvételei azonban, amelyeken jazz-zenészek kísérték, mély nyomokat hagytak mindenkiben. Miss Washingtonnak nem esett nehezére jobbnál jobb jazz-zenészeket maga köré vonzani. Az Ausztriából az Egyesült Államokba bevándorló Joe Zawinul is nála kezdte, de vele játszott a gitáros Kenny Burrell is. De Washington énekelt Basie-vel, Ellingtonnal, Cannonball Adderleyvel és Ben Websterrel is.
Ha meghallgatjuk vele az On the Sunny Side of the Street című sztenderd 1956-os, a Hal Mooney-zenekarral felvett változatát, rájövünk, hogy – természetesen jóval nagyobb hangerővel, extrovertáltabban és bluesosabban – ugyanúgy tudott variálni az eredeti melódiákkal, mint Billie Holiday.
