Bár a Művészet című folyóirat 1905-ös számában található cikk szerint a japán művészi kultúra első hírnökei 1664-ben, holland kereskedők által érkeztek Európába, Japánt a nyugat csak a 19. században kezdte megismerni, és olyannyira rákattantak, hogy mindenféle japán divatoknak kezdtek hódolni rajongó, hóbortos eleink.
Elsősorban ukijo-e fametszetek érkeztek Japánból Európába és Amerikába az 1850-es, 1860-as években, de volt a hajókon textília, fazekas-, fém-, lakk- és bambusztárgyak. A franciák és az angolok más-más területeken, de erősen a hatásuk alá kerültek. Gondoljunk a preraffaelitákra, az impresszionistákra, a posztimpresszionistákra, a szecessziós festőkre vagy az iparművészekre: nem tudtak szabadulni az újonnan megismert, az akadémikus szabályokat teljesen felülíró kompozíciós technikától. A perspektíva hiánya, a homály, a központon kívüli, háttérben, ráadásul rézsútosan elhelyezett főtéma addig ismeretlen volt, sőt istenkísértésnek számított.
Aztán megérkeztek ezek a műtárgyak a mintegy 200 évre az elzárkózást választó országból, és robbanásszerű népszerűségre tettek szert. Az 1862-ben Párizsban a rue de Rivoli üzletsoron megnyitott La Porte Chinoise nevű üzletnek törzsvásárlója volt Whistler, Manet (ötödik ablakunk rá nyílt) és Degas érdeklődését is felkeltette. Monet (róla itt írtunk a kalendáriumban) például, amikor már tehetősebbé vált, és válogatott ínyencfalatokat szolgáltak fel a sárga ebédlőjében, japán fametszeteket kezdett gyűjteni.
Az ukijo-e kedvelt és tipikus témái közé tartoztak a kabuki színészek, a női szépség, sőt az erotika, illetve a természet, a tájképek. Csodásak a színek, a kézi nyomtatás miatt a színátmenetek egészen különlegesek. Ha jobban megnézzük, mintha a képen minden(ki) a semmiben lebegne. Ezeket a metszeteket Japánban sokkal kevesebbre tartották, mint Európában, azok vásárolták, akik nem tudták megengedni, hogy igazi festményt vegyenek, később pedig, a fotózás elterjedésével csomagolópapírnak használták a nyomatokat.
