Amióta ember az ember, a zene jelen van az életében, énekel, zenél, táncol, hallgat, újrahallgat.
Születésünktől fogva része az életünknek, szinte természetes a jelenléte, nincs nap, hogy valamilyen formában ne találkoznánk vele. Altatódalként, koncerten, csengőhangban, filmekben vagy reklám alatt, étteremben, liftben vagy az utcán, fülhallgatókból kiszűrődve.
A legtöbbünk életében óriási a szerepe. Nem csak azoknak, akik kifejezetten a zenével foglalkoznak, hisz mindenkinek van kedvenc szerzője, előadója, száma, ami sokat jelent neki, amihez emlékek fűzik, ami elindít benne valamit, ami hat rá. És mindez rengeteg kérdést felvet.
Hogyan hat a zene? Mi köze az érzésekhez? A ritmus a fontosabb, vagy a dallam? A hang vagy a szünet? Mióta létezik egyáltalán? Mi a harmónia? Mi a csend? És egyáltalán… a zene micsoda?
Mi a zene?
Ebben nincs közös megegyezés, a zenének számtalan meghatározása létezik. Van, aki értelmes zajként definiálja, más egyfajta nyelvként írja le. Az egyik legismertebb meghatározása alapján pedig a hangok és a csend érzelmeket kiváltó elrendezése.
A filozófiának, amióta létezik, fontos témája, számos gondolkodó kiemelt figyelmet szentelt neki. Volt, aki a zene rendezettségében kereste az univerzum titkait (Pitagorasz), más erkölcsi törvényként tekintett rá (Platón). Volt, aki az érzéki eszmék legjobb kifejezőeszközének tekintette (Kierkegaard), és volt, aki olyasmiként, ami alapján sokkal pontosabb képet kaphatunk egy adott korról, mint bármilyen dokumentumból (Adorno).
A zene mindez egyszerre és valószínűleg ennél is több, hiszen számtalan szemszögből rá lehet tekinteni és minden szemszögből ugyanarra a valamire tekintünk rá, így minden megközelítése hozzáad valamit ahhoz, ami a zene valójában.
Azt mindenesetre talán mindenki sejti, aki valaha elgondolkozott rajta, hogy a zene több mint mérhető fizikai paraméterek összessége, több mint hangrezgések (és csöndek) egymásutánisága.
De vajon miben rejlik ez a különbség? Ha egy gép ütemesen zajt ad ki, az már nevezhető zenének? Vagy az énekesmadár dallamos éneke? És az énekesmadár éneke akkor, amikor senki nem hallja…?
Beszéljünk egy kicsit Kantról!
Pontosabban a filozófiának arról a fordulatáról, ami Immanuel Kant nevéhez fűződik. Korábban a filozófia és a tudományok abból indultak ki, hogy van a világ, és az ember mint megfigyelő megpróbálja feltérképezni azt. Ő azonban – némiképpen leegyszerűsítve – úgy tartotta, hogy a világ megismerésének kiindulópontja épp az ember, az, aki a megfigyeléseket végzi. A világból annyit fogunk fel, amennyit magunkon keresztül megismerhetünk belőle. Vagyis bizonyos értelemben a világ végtelen lehetőség, de csak ott jelenik meg, ahol valaki észleli és megismeri azt.
Ha hihetünk Kantnak és egy kicsit továbbgondolkodunk, arra juthatunk, hogy nem csak ott jelenik meg a valóság, ahol valaki észleli, hanem úgy is, ahogyan észleli.
Hogy a témánál maradjunk: azt, hogy ki mit tart zeneileg szépnek, vagy egyáltalán zenének, az függ a kultúrától, amiben nevelkedett, attól, amit tapasztalt, gondolt élete során. Egy a nyugati kultúrával alig érintkező amazonasi törzs tagjai például nem feltétlenül találnak különbséget a mi számunkra kellemesnek tartott összhangzatok és disszonáns hangzatok között, valószínűleg nem ugyanazt tartják zenének sem. Még adott kultúrán belül is egészen eltérőek lehetnek a fogalmaink. Van aki számára Ligeti György 100 metronómra írt szimfonikus költeménye túl van a zene fogalmán, de van aki a hidraulikus nyomószivattyú zajából is kihallja a bluest. Mi tesz tehát valamit zenévé?
COMe to play! – Az “ütés nem ott van, ahol a lépés”
A COM gondolkodásmód fejlesztő táblajáték. Gyakorlatorientált, természetes, életszerű, vagyis a mindennapi helyzetekhez hasonló szituációkkal operál. Fontos egyszerre több dologra figyelni, csakúgy, mint a rendszeresség, a téthelyzetek pedig ösztönzőleg hatnak mindannyiunkra és izgalmassá teszik a játékot. Mindez pedig a fejlődéshez is szükséges.
Értelmes zaj
A hang a fizikai valóság része, nem az ember találmánya: a levegő képes a rezgésre, és ha valami megrezegteti, rezeg. Azt viszont talán állíthatjuk, hogy ha nem volna ember, nem volna zene sem. A kérdés tehát az, hogy mit jelent, hogy valami emberi találmány. Mi benne az emberi?
Az ember sajátja, hogy értelemmel bíró élőlény. Az értelménél fogva képes rá, hogy rendszerezzen dolgokat, akár a gondolatait, akár a környezetét, vagy hogy felismerje a rendezettséget, ha találkozik vele. Ennél persze az értelem jóval többre képes, de egyelőre maradjunk ennél a lehetőségénél. Kantnál maradva ez azt jelenti, hogy az ember, azáltal hogy az értelmével megfigyeli és rendezi a világát, képes értelmet vinni a valóságába.
A zene, kiindulva néhány korábbi meghatározásából, a hangok (és csöndek) egymásutánisága, bizonyos szempontok alapján összerendezve. Ha a tapasztalt hangokban nincs rend, vagy nem látjuk azt a rendezettséget, amely szerint felépül, azt nem tekintjük zenének, csak hangoknak, zajnak.
Ha mindez igaz, úgy a zene olyan hangokat (és csöndeket) jelent, amit az ember értelme összerendez. Ez pedig igaz a zene megalkotásának folyamatára és arra is, hogy mit értelmezünk zeneként. Így előfordulhat, hogy ami a valóságban egy hidraulikus nyomószivattyú által keltett ismétlődő hangrezgés, egy énekesmadár ösztönös kommunikációja, vagy csupán az eső cseppjeinek ütemes kopogása az ablakon, az számunkra muzsika, ha keressük benne az ismétlődést, a dallamot, a ritmust, az időbeliséget, a rendezettséget – vagyis ha zenének értelmezzük.
És ha egy zene tetszik nekünk vagy épp nem tetszik, ha felkavar, ha emlékeket idéz, ha érzésekkel tölt el, akkor az azt is jelenti, hogy a zene is rendez minket…? …na, de ez már egy másik történet.
