Mostanában egyre többet tűnődöm azon, mi számít igazából népszerűnek, „slágerszámnak” a klasszikus zenében, illetve, hogy mennyire és kik birtokolják ezt a minősítést. És főleg, mennyire jogosan. Valóban ezek a zenetörténet legjobban sikerült alkotásai, vagy csak épp így álltak össze a fellegek éppen, de a siker megmaradt máig?
Először is tisztázzunk valamit: nagyon sok rossz vagy középszerű darab létezik. Attól, hogy valami 300 éve íródott, még nem remekmű, és önmagában nem is értékes. Az ember gyakran abba a hibába esik, hogy az épp felcsendülő zene iránt érzett tisztelet elhomályosítja józan ítélőképességét. Már azelőtt hajlongani kezd, hogy félretéve az illendőséget, meg azt is, amit olvasott a műről, a saját fejével és fülével vizsgálná meg a hallottakat.
A tucatszámra, különböző megrendelésre írott művek nemegyszer unalomig ismert fordulatokkal operálnak, szinte ordít róluk a rutin. Az, hogy alkotója kisujjból rázta ki ugyan, de nagyra még ő maga sem tartotta. Mozart művei közt is van ilyen, észrevehető, hogy kötelező feladatról volt szó.
De mégis, illik-e a közönséges halandónak unalmasnak, semmitmondónak titulálni egy zseni örökbecsű alkotását? Egyáltalán, mit jelent az, hogy unalmas, amikor klasszikus zenéről beszélgetünk?
Általában nem veszik jó néven, ha valakinek ilyen ügyekben negatív véleménye van. Egy „kívülálló” esetében pedig egyenesen főbenjáró bűnnek számít. Elvégre is Beethoven nem holmi Prodigy. De még csak nem is Roger Waters. Wagner esetében két szélsőséges oldalról is lehet tudni, mi az unalmas. Egyesek szerint az egész életműve, és ezen csemegézve kéjmámorban vesézik ki a Ring-tetralógia cselekményszövésének anomáliáit.
A Grál őrzői szerint viszont a német idol teljesítménye az abszolút viszonyítási pont: van Wagner meg a többi.
Sokan a barokk zenét tartják terjengősnek, a zenei panelek és operastrófák folyamatos ismételgetésétől pedig jelentős agykárosodást bírnak szenvedni. Az idősebb korosztály más módon is szocializálódott, amikor volt a „nagy korszak”, Klempererek, Soltik és Karajanok uralták a mezőnyt. Ebben a körben nyilvánvalóan főleg a klasszika és a romantika éthosza számított alapvetésnek. Persze, jelen voltak a barokk korszak megkerülhetetlen bölényei is, de az ő műveik előadását is mindig áthatotta az értelmezés nagyívű romantikája és a karmestermítosz.
De jött a Bach-Händel-Telemann-Rameau-Vivaldi és az összes többi revival, vele együtt a korhű hangszerek korszaka, ami a szépségeszményt is megváltoztatta. Ismét lehetett lelkiismeret-furdalás nélkül elalélni egy dallam hallatán. Nem kellett már, hogy „értékes információt” hordozzon, egész egyszerűen tetszett, mert szép volt, szépen játszották, egyszerűen, tisztán. Ennyi.
A barokk áriák felépítése ráadásul ismerős lehet a pop- vagy a rockzenékből. Ezek ugyanúgy dalok is, mint a közkeletű popnóták, amelyek a legtöbbször egy érzelmi állapotot jelenítenek meg. (Na jó, a szerelem érzésének Orfeo- vagy Isolde-szintű, határokat feszegető, máskor meg az őrületig fajuló ábrázolását Ed Sheerannél azért nem találjuk meg.)
A pop-rock hasonlóságra egyébként több klasszikuszene-interpretátor is rájátszik, amikor megpróbálják élőbbé, dinamikusabbá varázsolni a produkciót. Az Il Giardino Armonico is a hihetetlen intenzitással és a merész látványvilággal sokkolt mindenkit, akik szerint elképzelhetetlen Vivaldi ilyen, némiképp punkféle ábrázolása. Ez is az olasz mesterre irányította a figyelmet, ami számtalan mű újrafelfedezésével, lemezkiadásokkal és ünnepelt hangversenyekkel járt együtt.
Cecilia Bartoli nevét már nem csak a konasszőrök, hanem a műveltebb sarki fűszeresek is ismerték, a sznobok ájulásrohamairól nem is szólva. Az Agitata Da Due Venti kezdetű ária előadását például maga Johnny Rotten is megirigyelhette volna a Sex Pistolsból.
Ennek hatására történt is egy kis vérfrissítés a koncerttermek közönségében, lazultak a viselkedési szabályok, már fel lehetett kiabálni a színpadra, mint nagyon régen is, oldódott a merev szabályrend hallgató és előadó között. A „popos mentalitás” aztán átragadt sok előadó zenei felfogására is. Régebben a nagy művészek orrának a földtől való távolsága igen jelentékenynek mutatkozott. És ha földi módon szerettünk volna egy előadást értelmezni, ahhoz az Olümposz Hivatalhoz kellett kérvényt benyújtanunk.
Most már ez másként van, az előadóknak, ha sikeresek akarnak lenni, alkalmazkodniuk kell. Ha elvárják, hogy a hallgató elismerje művészetüket, ahhoz a fogyókúra és a közösségi oldalakon való jelenlét is szükséges, az Olümposz már kevés. Ennek az az eredménye, hogy a zenehallgatás egyszerűbb lett, ember alkotott zenét a másik embernek, és ember adja elő a másik embernek. A zeneszerzők rutinja is emberibbnek tűnik, mert nem kell minden percben zseninek mutatkozni annak, aki tényleg az.
https://www.youtube.com/watch?v=BJwFLcIewPg
Jó a zseniben megtalálni az embert, aki olyan, mint mi magunk. A zenei mítoszok háttérbe szorulása sokat tett a klasszikus zene fennmaradásáért. Ugyan megszűnni soha nem fognak, amíg istenek és istennők dalolnak a pódiumon. A varázslat, optimális arányban, de mindig kell. És ez így teljesen rendben is van.
