Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Barokk sarok Krulik Eszter: „Az ösztönös előadók nem nagyon tévednek”

Krulik Eszter: „Az ösztönös előadók nem nagyon tévednek”

Krulik Eszter Artisjus-díjas hegedűművész, a Krulik Kvartett alapítója. Művészként és tanárként a repertoár két szélét feszegeti, azt, ahol még lehet érdekességeket találni. Barokkon innen és túl – Kalandozások a keskeny ösvény mentén című sorozatunkban többek között hegedűjátékról, szabadúszásról, a kortárs és a régizene kapcsolatáról beszélgettünk.  

- hirdetés -

– A hagyományos repertoárt tanítod, kvartettezel, mellette modern és régebbi zenékkel is foglalkozol. Emlékszel arra, melyik az a legkorábbi és legújabb zene, amivel színpadra álltál? 

- hirdetés -

– Az elmúlt húsz évem nagyjából kilencvenkilenc százalékban modern és kortárs zenéről szólt. Ezirányú érdeklődésem már igen korán jelentkezett. Amikor eldöntöttem, hogy a zenei pályát választom, a Konziban először a zeneszerzés szakot kezdtem el. Bár már zeneiskolában is komponáltam, ez a döntésem akkor mégis tévútnak bizonyult, így két év után hegedűre váltottam. A zeneszerzés tanulmányaim azonban annyira meghatározóak voltak a pályám szempontjából, hogy gyakorlatilag a mai napig abból élek. Olyan alapos zeneelméleti és zongoratechnikai alapot kaptam, amihez ma is vissza tudok nyúlni. Tanítványaimat is buzdítom arra, hogy aktuális hegedűdarabjaikat tanulják meg zongorán is: sokszor átláthatóbb egy mű analízise billentyűs hangszeren.

Akikkel a zeneszerzés szakon együtt tanultam, tudták, hogy hegedülök is, így szinte állandó közreműködő voltam darabjaik bemutatóin. De tulajdonképpen kortárs zenét én már a zeneiskolás táborokban is játszottam. Számomra azóta is nagyon inspiráló azoknak a zeneműveknek a közege, amiket előttem még soha senki nem játszott. Tanulmányaim során – hegedűsként – az úgynevezett tradíció sokszor nyomasztott. Vannak a legendás hegedűsök, de leginkább a nagy tekintélyű tanárok azok, akik meghatározzák, hogy egy darabot hogyan kell játszani. Engem ez a „hogyan kell” teljesen megbénított. Talán ez az oka, hogy akkor tudok leginkább kibontakozni előadóként, ha addig „érintetlen” zenéket adok elő, vagy improvizálok.

A legkorábbi zenei korszakokhoz fűződő élményem a vokális zenékhez kapcsolódik. Ez is a Konzihoz köthető, ahol zeneszerzéstanárom, Albert György mellett a zenetörténet tanárom – Dékány Endre – volt rám még nagy hatással. Nála ismerkedtem meg az Ars Longa, Ars Antiqua szerzőivel. A sors iróniája, hogy akkoriban egy elég komoly templomi kórust vezettem, velük énekeltük például Tallis – ötszólamú – Jeremiás siralmait is. Ez olyan életre szóló élmény volt, amihez hasonlót hegedűvel és a régebbi zenékkel kapcsolatban évtizedekkel később élhettem csak át.

– Szerinted technikailag mi a különbség egy vadonatúj és egy régi darab előadása, megtanulása között?

– Ahogyan már korábban utaltam rá, nekem a kortárs zenében az a kihívás, hogy a világon elsőként dolgozhatok egy darabon. Sokszor még azt sem biztos, hogy az új zenemű játszható. A zeneszerzővel való közös munka során néha „bábaként” vehetek részt a darab végleges formájának kialakításában. Az új darabbal való foglalatoskodás számomra egyik legfontosabb része az analízis. Ehhez sokszor nyújtanak támpontot az élő szerzők, de nem mindig.

Tehát egy élő zeneszerző sem mindig hasznos?

– Vannak szerzők, akik egyáltalán nem ragaszkodnak pontosan ahhoz, amit leírtak. Nekem, aki előadóként a precizitáshoz vagyok szokva, furcsa azt látni, hogy miközben én megkövetelem magamtól, hogy messzemenőkig azt valósítsam meg, ami le van írva, addig a  szerző megelégszik egy körülbelüli interpretációval. De van a másik véglet, amikor valakiben tűpontosan él a hangzáskép, amit szeretne, csak éppen nem a megfelelő eszközökkel írta le.

Krulik Eszter

 

Krulik Eszter Artisjus-díjas hegedűművész „Cum Laude” minősítéssel szerezte meg doktori fokozatát a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. Disszertációja Ligeti György vonós műveivel foglalkozik. Szabadúszóként olyan együtteseknél fordult meg koncertmesterként és szólamvezetőként, mint az Insomnio Ensemble (Utrecht, Hollandia), az Ostravska Banda (Ostrava/New York), a Quasars Ensemble (Pozsony).

 

Budapesten állandó tagja az UMZE együttesnek. Repertoárján különleges helyet foglalnak el a 20-21. század alkotásai, emellett a historikus előadásmóddal is foglalkozik, rendszeres résztvevője az Orfeo Zenekar hangversenyeinek.

 

2011-ben alapította vonósnégyesét, a Krulik Kvartettet, akikkel 2012-ben Maurice Ravel-díjat nyertek a Nemzetközi Ravel Akadémián. Hangversenyeik közül egyre többet rögzít a Magyar Rádió.  Eszter 2015 óta a Vác Civitas Szimfónikus Zenekar koncertmestere, 2017 óta a váci Bartók-Pikéthy Zeneművészeti Szakgimnázium hegedű és kamarazene tanára. 2019-ben elnyerte a Magyar Művészeti Akadémia hároméves ösztöndíját, aminek keretén belül az 1800-as években íródott hegedűetűdökhöz komponál második hegedű kíséretet.

 

Szintén 2019-ben megalapította a Sonus Cordist, a kreatív és kísérletező szabadúszó zenészek csoportját. Velük 2021 augusztusában, SONUS CORDIS NAPOK néven rendeznek kamarazenei kurzust és minifesztivált a Tolna megyei Szent András Kastélyban.

– A régebbi zenékben milyenfajta kihívásokat látsz?

– Klasszikus zenei projektekben részt venni, – a modern darabok nehéz technikai kihívásai után – nekem „hazaérkezés-élmény”. A modern zene felől közelítve a régebbi zenékben valahogy sokkal magától értődőbb minden. Ahhoz tudnám leginkább hasonlítani, mint amikor egy idegen nyelvű konferencia után hazaérek fáradtan, és végre magyarul beszélhetek a konyhában. A kortárs zene „idegen nyelvében” elengedhetetlen az elemzés, hiszen egy új darabot csak akkor tudsz jól előadni, ha megérted. És csak akkor értheted meg igazán, ha hangról hangra kielemzed, megfejted magadnak.

– Ugyanilyen analitikus típus vagy a korábbi zenékkel kapcsolatban is?

– Persze, de ahogy mondtam, ott van egyfajta magától értődés: ránézek a kottára, és az rögtön természetes anyanyelvem. Valószínűleg a zeneszerzés szakhoz köthető stílusgyakorlatok és kimagasló zeneelmélet oktatás miatt.

– Egy modern darab esetében hogyan döntöd el például az alapvető dolgokat, a hangszínt, stílust, ha ez nincsen megkötve? Hogy milyen legyen az aktuális darabhoz tartozó ideális hang? Minden műhöz, szerzőhöz vagy korszakhoz van egy hangideálod?

– Az esetek többségében – a modern zene esetében is – karmesterrel dolgozunk, tehát „alkalmazott” zenészként a kapott instrukciókhoz kell alkalmazkodnom. A vonósnégyesemen kívül nem nagyon volt olyan tapasztalatom, hogy valamit én alakíthattam ki, hiszen még nagyzenekari koncertmesterként is a karmester elképzelését kell megvalósítanom. Azok a zeneszerzők pedig, akiknek konkrétabb elképzelésük van a darabjukról, a hangminőség szempontjából szintén korrigálnak, inspirálnak.

– És ahol ezt nem kötik meg, ott te milyen hangot választasz? 

– A zenei anyagtól függ, de alapvetően romantikus lélek vagyok.

– Szerintem többé-kevésbé mindenki romantikus lélek. Inkább az érdekelne, milyen eszközeid vannak a különböző korszakok megkülönböztetésére?

– Elsősorban jobb kézben, a vonóvezetésben teszek különbséget. A korábbi korszakok esetében – a tanításban is – inkább a hangindításokra koncentrálok (például Mozartnál), Brahmsnál viszont legtöbbször végig kell vezetni a vonót. Tapasztalataim szerint ez a különbségtétel a növendékeknek is szokatlan és nehezen megy. Elcsépelt igazság, hogy az ember saját maga is tanul tanítás közben: rá vagyok kényszerítve, hogy úgy fogalmazzam meg a zenéhez és a hegedűléshez való kapcsolódásomat, hogy az konkrét segítséget nyújtson tanítványaimnak.

– Ezekkel kapcsolatban vannak konkrét információid is? Utánajársz dolgoknak vagy inkább az érzéseidre támaszkodsz? Foglalkozol azzal, hogy a zeneszerzőnek mi tetszhetett annak idején vagy inkább a mai közönség elvárásaihoz igazítod a produkciót? 

– Soha nem a közönség szempontjából szoktam megfogalmazni a válaszaimat. Stílusbeli döntéseim inkább kurzusélményeimre támaszkodnak. Sokat tanultam például Takács-Nagy Gábortól, Zsigmondy Dénestől vagy Stuller Gyulától, Csaba Pétertől.

– Tehát egyszerűen elfogadod nagy művészek véleményét? 

– Fiatalabb koromban a kurzusélményeimen alapuló felfogást feltételek nélkül elfogadtam olyan művésztől, akik nagy hatással volt rám. Később jött az elemzős korszakom, és ez tulajdonképpen a mai napig tart. Egy partitúrát kézbe fogva rögtön nyilvánvaló lesz, hogy egy Strauss-féle dallamív mennyivel hosszabb, mint mondjuk egy haydni. De az elemzés során sem talál az ember nagy ellentmondást az igazán nagy művészek interpretációihoz képest. Az ösztönös előadók – tapasztalataim alapján – nem nagyon tévednek.

– De a régebbi előadók nem játszottak különbözőképpen Bachot és Brahmsot.

– A régi nagyok Bach-játéka engem is sokszor zavar, ez már a zeneakadémiai tanulmányaim során is kiütközött. De Bachról ma már tényleg mindenki számára elérhetőek a kutatások.

– Más zeneszerzők esetében is utána szoktál nézni esetleg levelezésének írásainak?

– Magyar szerzőknél néha. Fordításokat nem szívesen olvasok.

– Apropó, mennyi időt tudtok egy modern darab esetében a próbákra fordítani?

– Ez mindig együttesfüggő. Ostravában például mindig projekekthez köthető az együttlét. A nyári alkalmak a legfontosabbak, akkor két-három hetet is ott vagyunk, és ezalatt végig próbálunk. Több programon is dolgozunk egyidejűleg, és az utolsó héten vannak a koncertek. De még így sem mondanám, hogy mindig ideális mennyiségű próba jut a darabokra. Azért jó egy-egy ilyen időszak, mert olyankor csak ezzel foglalkozhatok: nincsen közben tanítás vagy mondjuk egy bélhúros koncert, 415-ös hangoláson.

– Lehet szerinted ezek között gyorsan váltani?

– Én nem tudok. A különböző hangolások például nagyon zavarnak. Több napra van szükségem, hogy hozzászokjak. A tanult abszolúthallásom 442 Hz-re alakult ki.

– Szerintem a hagyományos repertoárt sem lehet két próbával úgy játszani, hogy abban új információk legyenek a közönség számára.

– Saját projektjeimben lényegesen többet próbálok. Kamarapartnereim néha kifogásolták is, hogy túl sokat akarok, túl igényes vagyok, ami nem fér bele az ő idejükbe.  Én viszont a tanítást leszámítva mindig szabadúszó voltam és vagyok, így annyi időt tudok szánni a projektjeimre, amennyit szeretnék. Bartók 5. vonósnégyesét például egy évig tanultuk. Ezt játszottuk a Krulik Kvartett bemutatkozó koncertjén. De egy Mendelssohn-kvartetten is volt, hogy fél évig dolgoztunk.

Ide kapcsolódik:
Pintér Tibor: „A zenének egzisztenciális tétje van”

– Ezeknél a műveknél az analízis során hozzáteszed fejben azt is, hogy milyen típusú hangot vársz el? 

– Az 5. vonósnégyes egyértelműen inkább ruvido hangot kíván egy romantikus espressivóval szemben, de az analízis számomra elsősorban a struktúrára vonatkozik. Minden darab esetében csak a partitúrából derülhet ki a helyes interpretáció. Sokszor külső segítségünk is volt a vonósnégyesek megtanulása esetében. Egy külső fül mindig nagyon hasznos.

– És a próbák során honnan tudod, hogy mikor van készen, hogy mikor kielégítő az eredmény? Amikor már mindenkinek tetszik?

– Erre nehéz válaszolni, de azt mindenképpen fontosnak tartom, hogy legyen elegendő, teljesen szabad idő a kísérletezésre, minden más elfoglaltság, hakni nélkül. Ilyen volt például a háromhetes vonósnégyeskurzus Csaba Péterrel Franciaországban. Azóta is kísérletezünk mindennel, a hangszínnel, tempókkal, sőt Mozartnál a hangolással is: amikor a húrokat egyesével hangoljuk gép segítségével, a kvintek sokkal szűkebbek lesznek, mintha „csak” fülre hangolnánk.

– És az aktuális külső fül ízlése nem nyomja rá nagyon a bélyegét a produkcióra?

– Csaba Péter esetében rábíztam magam, mivel tapasztalatom szerint hegedűsként és karmesterként is a zenei mélységek abszolút megismerése hajtja.

– Azért kérdeztem, mert számomra a hagyomány, a gyakorlat, a rutin nagyon kétélű szavak. Az is bennük van, hogy mindig így szokták, így van benne a fülünkben, így jó, így kell. De persze ez egy használható rutin is lehet. 

– Ő nem fixált le az előadásmóddal kapcsolatban semmit, inkább kísérletezésre, új utak keresésére hívott minket. Mindent kipróbáltunk, és úgy érzem, el tudtuk fogadni, ha valami jobban szólt az ő tanácsára, akkor is, ha esetleg az aktuális ízlésünkkel nem egyezett. Új kezdeményezésem, a Sonus Cordis (Egészséges Szívhang) is ilyen előzmények és tapasztalatok nyomán alakult másfél éve. Az volt az elképzelésem, hogy olyan zenészeket keresek, akiknek nem probléma, ha a repertoárban az improvizáció is szerepet kap, és emiatt sokat kell próbálni. Nyitott és szabadúszó partnereket kerestem, akik szívből és odaadóan tudnak muzsikálni, és akiknek a hangszerváltás, kísérletezés sem okoz gondot. Nehéz ilyen embereket találni, de akartam adni ennek egy esélyt, mert szerintem fontos, hogy legyen idő szeretni azt, amit csinálunk.

Ide kapcsolódik:
30 éves a Pikéthy Konzi

– Ha tényleg csak rád van bízva, hogyan határozod meg az egyes stílusokhoz illő játékmódokat?

– A legtöbb próbánkat és koncertjeinket is felvesszük. Visszahallgatva nagyon sok minden egyértelművé válik. Ez egy igen kíméletlen módszer, de egyszersmind a legjobb tanácsadó is. Szomjazom mások kritikáját is, de elég makacs vagyok olyan szempontból, hogy muszáj meggyőződnöm róla saját magamnak, hogy mi az, amit őszintén tudok képviselni. Ami nem a mainstream utánzása, hanem a saját, belső hangom. Úgy gondolom, csak ez jut el az emberekhez.

– Ezek szerint az, hogy éppen mit tartasz szépnek, nagyban függ az aktuális együttesed összeállításától és lehetőségeiktől is. 

– Igen, a muzsikusokat mindig valamilyen rendező elv köré próbálom szervezni.  A Sonus Cordisnál fontos volt az is, hogy ne legyen állandó tagság. Mindig az aktuális projekthez keresek odaadó társakat.

– És a régizenéléssel milyen tapasztalataid vannak?

– Pár éve kezdtem zenélni az Orfeo Zenekarban. Hát a chin off-fal még szenvedek… (A hegedű tartása álltartó és párna nélkül úgy, hogy az nem érhet az állhoz és a vállhoz sem – a szerk.) Tulajdonképpen ez is olyan nekem, mint egy a sok kortárs technika körül.

– Komolyan, ilyesmivel is foglalkozol?

– Ritkán, de igen. Kényszerítem magam, de nagyon nehéz. Főleg, amikor fekvésekbe kell menni. Olyankor a hüvelykujjamat egészen máshogyan kell használnom, mint azt megszoktam harmincvalahány éve.

– És mutatta neked valaki, hogy hogy kell?

– Figyelem a többieket az együttesben, vannak, akiktől kérdezni is tudok, így próbálom elsajátítani a technikát.

– Nyilván egy zenekarban ilyesmire nem nagyon jut idő, nincs rá alkalom.

– Persze, inkább szünetekben, négyszemközt szoktam erre sort keríteni. Itthon is próbálkozom, most már van hozzá külön hangszerem is. Azért még ez sem teljesen igazi: bélhúrok vannak rajta, barokk húrtartóval, de modern építésű hangszer. Ez is már nagy előrelépés, eleinte ugyanis a modern hangszeremet húroztam át minden alkalommal. A 415Hz-es hangolást is nehéz volt megszokni.

Mostanság a régizene világában ezek a problémák elég tipikusnak mondhatók. Német hangszerkészítő ismerősöm is van, aki említette, hogy Kölnben sem tud eredeti, barokk formára készült hangszert eladni, mert a legtöbb régizenész ingázik a modern és a barokk koncertek között, ezért egymástól túlságosan különböző hangszereken nem szívesen játszanak. Tulajdonképpen egy logikus dolog, hogy az ember zenészként is próbál minél több stílusban túlélni.

Viszont mikor sikerül egy-két sor erejéig chin-off hegedülnöm, rögtön rájövök, hogy miért más a barokkban a vibrato funkciója. Ha a hangszered hídpárnával használod, nehéz letagadni a 30 év hegedűtanulást: azonnal megindul a vibrato magától, ugyanis tehermentesítve van a kéz a párna által: szabadon mozoghat. A chin-off technika rákényszerít, hogy a hang szépséget – a vibratót elfelejtve – a jobb kézben képezzem, vonóval.

– Ugye? Erről beszélek mindig az előadásaimon, kurzusaimon. Kísérletezve is sok mindenre rá lehet jönni, csak ez így lényegesen hosszabb idő. 

– Lassan a kínai helyett szeretnék egy rendes barokk vonóhoz is hozzájutni, mert az sem normális dolog, hogy a rövid, „barokk” vonóm nehezebb, mint a modern.

– Akkor ez neked még egy nagy kísérleti terep. 

– Igen ebben még új vagyok.

– Egyáltalán, hogyan kerültél bele?

– Az Orfeo Zenekarba Vashegyi György hívott meg, akinél egy évet tanultam a Zeneakadémián kamarazenét, vonóstrióval jártunk hozzá. Szimpatikusnak talált, megjegyzett. Később, a doktori iskola alatt részt vettem egy Standage-kurzuson is. Akkoriban még csak egy modern hegedűm volt, a vonót pedig az első projekt közben kaptam a pulttársamtól. Az első próbán kölcsönadta, a koncertre már meg is vettem tőle.

– Tapasztalataim szerint legkönnyebben a régizenélést úgy lehet jól csinálni, ha az ember egy ideig mást nem csinál párhuzamosan, mert napi szinten lehetetlen Richard Straussról Monteverdire váltani.  Nyilván eleve nagy bátorság egy ekkora repertoárral kísérletezni, több száz évet megpróbálni lefedni, de azt is megértem, hogy nem akarsz kizárólag a romantikus napi rutinba betagozódni. Úgy látom a repertoár két szélét feszegeted, ahol még lehet érdekességeket találni. Tulajdonképpen én is ezért kezdtem el annak idején barokkozni. Szerinted érdemes még játszani a „klasszikus” repertoárt?  Tudunk ebben még valami újat mondani a nagy elődök után, hozzájuk képest?

– A kortárs zene felől „érkezve” rám üdítően hatnak ezek a régebbi zenék is. A modern irányból nézve nekem egészen mást mond például Beethoven is, mint a nagy többségnek, akik mondjuk nosztalgiáznak az Egmont-nyitányt hallgatva. Én úgy tudok rá tekinteni, mint a kortárs zenére. Hajdanában kipróbáltam, milyen az, amikor az ember nap mint nap ugyanazt csinálja zenészként: bemegy minden nap ugyanabba a „gyárba”, ahogyan annak idején magamnak megfogalmaztam. Tapasztaltam, hogy mennyire bele lehet fásulni a vég nélküli turnékba. Egy-egy ilyen utazás elszívja az ember utolsó csepp életenergiáját, és hihetetlen lelki sivársághoz vezet. Amikor ezt átéltem, rögtön tudtam, hogy nekem hosszú távon nem való.

– Nagyzenekarban sokan átélik ezt.  Kérdés, hogy egy ilyen lelkülettel eljátszott koncertből milyen új információt, élményt kap a közönség, mit profitálhat belőle?

– Kérdés, milyen összetételű a zenekar. Hányan hisznek még abban, amit csinálnak, és hányan vannak, akik megcsömörlöttek a munkában. Ez mindenképpen átsüt egy zenekar hangján.

– De akkor miért csináljuk ezt ilyen módon még mindig? Itt van mögöttünk száz év gyönyörű felvételeken rögzített repertoárja. Miért gondoljuk, hogy ezekhez képest három próbával tudunk valami extrát nyújtani?

– Nem hiszek a felvételekben. Amikor a hangmagasságtól kezdve a ritmuson, tempón és dinamikán át mindenbe bele tudnak nyúlni a hangmérnökök, és ezt meg is teszik, ott már nincs életszag. A közönség is valószínűleg az élőzene varázsa miatt megy el még ma is koncertekre.

– Tehát bármilyen fásultan is játszunk, az élőzene akkor is jobban hat? És vajon mond-e a mai közönségnek, gyereknek, zenésznek valamit egy Mozart-szimfónia? Kell-e, hogy mondjon egyáltalán? 

– Csak zenészként tudok gondolkodni és válaszolni, mert ebből van szőve a lelkem. Az okostelefonok és kütyük uralkodása idején a zenészségünket egyfajta kiváltságnak érzem. Nekünk még talán van valami közünk az ősihez, a két kezünkkel munkálkodunk a megélhetésünkön, mint Ádám atyánk és Éva anyánk. Nekem ez jelenti a boldogságot.

– A régizenélés és a modern koncertek nagyjából hasonló méretű pici szegmensei a koncertéletnek. Mindkettőnek van egy kicsi törzsközönsége. A közönség szempontjából szerinted van átfedés?  Vannak, akik ilyen koncerteket hallgatnak szívesebben, mint a hagyományos repertoárt? 

– A hazai kortárs zenei koncertek mindig nagyjából ugyanazt a százhúsz-százötven embert érdeklik. A régizene esetében a közönség valószínűleg lényegesen nagyobb, de nem tudom, benne van-e az a százhúsz ember is.

– Nosztalgiázunk? Vagy a régit értékesebbnek tartjuk? 

– Egy egyhetes intenzív kortárszenei próbaidőszak után biztos, hogy a hazafelé úton én is a Süss fel napot éneklem magamban, zsigerileg. Mert valami egyszerűvel át akarom mosni az agyamat. A régebbi zenékkel kapcsolatban soha nincs ez az élményem.

– Az elmúlt évszázadokban a húsz, harminc évvel korábbi zenéket nem nagyon játszották, az már régi zenének számított, ahogy erről ebben a blogban már sokszor volt szó. Ezzel szemben mostanában egyre nagyobb zenei, kulturális csomagot húzunk magunk után, amivel kéne kezdeni valamit, körülbelül ugyanazzal a hangszerállománnyal. Közben Taruskin szerint az írott zenének lassan vége, hiszen mára már rengeteg más zenélési és zeneszerzési technika is van. És mintha a zene szerepe is átalakulna az életünkben, nem?

– Tanítványaim kapcsán szoktam erről elgondolkozni, mivel látom, hogy mennyivel másabbak, mint amilyenek mi voltunk Konzis korunkban. Nem érdekli már őket olyan mélységben a zene. Mi annak idején éjjel-nappal gyakoroltunk. Ők viszont sokkal több mindennel foglalkoznak egyidejűleg. Nagy százalékuk például már Konzi mellett is dolgozik.

– Ezt a modellt és tendenciát Új-Zélandon is láttam. Ott talán jobban érthető, mivel nincsenek többszáz éves zenei gyökereik.

– Ezzel együtt a mai gyerekeknek szerintem azt is nyilvánvalóvá kellene tennünk, hogy meg lehet élni pusztán zenélésből is, tehát ez sem feltétlenül téves irány, vagy pálya. Mi például a férjemmel csak ebből élünk, és nem is tudnám elképzelni az életünket zene nélkül.

Promóció

- hirdetés -
- hirdetés -

Hírlevelünkben minden csütörtökön megkapja a legfontosabb kulturális híreket és a következő hét legjobb programjait.

X
X