1902. november 24-én született Kecskeméten, és 1970. január 11-én hunyt el Latabár Kálmán. A talán leghíresebb magyar színészdinasztia legismertebb tagja, a színészmesterséghez, a szórakoztatás művészetéhez, a táncos komikus szerepkörhöz elengedhetetlen tudást és érzéket génjeiben hordozta. Molnár Gál Péter nekrológjában az operett Prosperójának nevezte.
A Latabár-dinasztia színész tagjai
- A dinasztiaalapító Latabár Endre (1811-1873) színész, fordító, színigazgató, felesége,
Török Mária (1822-1895) színésznő. Gyermekeik Latabár Endre II. (1841-1888), Latabár Dezső (1849-1886)
és Latabár Kálmán I. (1851-1924), ők mind színészek lettek. - Endre II. feleségül vett egy színésznőt, Kovács Annát, ebből a házasságból született
Latabár Rezső (1888-1943). Ők a család kevésbé tehetséges színész tagjai közé tartoznak. - Dezsőnek Fodor Júlia színésznőtől születik gyermeke, ifj. Latabár Endre Gyula (1872-1901). Endre Gyula feleségül vette Halász Anna színésznőt. Egyik gyermeke, Latabár Károly Dezső, rövid ideig súgóként dolgozott.
- Kálmán I. (a komoly Latabár) első felesége Budányi Adél színésznő, fiúgyermekük, Árpád I. (1878-1951).
- Árpád I. felesége Deutsch Ilona színésznő, gyermekei Kálmán I. (1902-1970) és Árpád II. (1903-1961).
- Kálmán I. fia, Kálmán II. (1938-2000) színész lett, csakúgy, mint az ő fia, Árpád II. (1963-).
A varázspálca tényleg nála volt. Rákosi Szidi iskolája után a Várszínházban és a Fővárosi Operettszínházban játszott, majd testvérével zenés artistaszámokat adott elő szerte Európában és Afrikában is. Nem csupán közönség-, de szakmai sikert is arattak Bécsben, a lapok komoly elismeréssel írtak róluk. Még Max Reinhardt, a modern színház egyik legfontosabb alkotója is felfigyelt rájuk, és leszerződtette őket a berlini Szép Heléna előadásába, levelében pedig Európa fiatal színésznemzedéke legjobbjainak nevezte őket. Az európai sajtó olyannak tartották a két Latabárt (itthon csak a két Latyit), mint Zorót és Hurut, a Marx testvéreket. De hazajöttek.
Visszatérésük után a Magyar, a Király, a Kamara, az Andrássy Úti Színházban léptek fel, majd leszerződött az Operettszínházba, 1937-ben pedig elkészült első filmje.
A negyvenes években már van, hogy nagyobb betűvel írják a plakátra az ő nevét, mint a darabcímet, az írót vagy a zeneszerzőt.
Páratlan népszerűségét az is tanúsíthatja, hogy csokoládét hirdetnek vele, Latyi Matyinak neveznek el az ügetőn egy lovat, Latyi Matyi lesz egy mesekönyv hőse, de társasjátékot is piacra dobnak, a Film Színház Irodalom című lap Latabár és Kiss Manyi fiktív pletykáit hozza le.
Egyed Zoltán a Film Színház Irodalom című lapban megjelent Komikusok világlexikonában így definiálja: „A magyar Buster Keaton, egy kis chaplinizmussal fűszerezve. Nagy művész, aki úgynevezett analitikus humorral dolgozik: tessék csak észrevenni, hogy mennyire a dolgok eredete kerül a felszínre játékbeli végeredményeiben. Egyedülálló típus a maga metier-jében, úgynevezett kedves bolond, vagy még inkább hülyéskedő típus. A publikum imádja, s immár a dialektikának az az előre megfontolt szándékú játékosságát is, amellyel
nemcsak hangzásilag, hanem értelmileg is viszi magával a közönséget. Úgynevezett humorekvilibrista.”
A kommunista hatalomátvétel után burzsoának, reakciósnak bélyegzik művészetét, több olyan szerepet is kap, amelyben a karakter változása a polgári csökevények megjavulását jelzi. Latabár és hozzá hasonló cipőben járó kollégáit folyamatosan pellengérre állították a lapok, kultúrpolitikai kérdéssé vált a szórakoztatás. Az erősen a korszellemre hangolt Gerolsteini nagyhercegnő 1950-es bemutatója kapcsán erősen rezgett a léc.
Gáspár Margit, az Operettszínház igazgatója egy nagy húzással levelet írt Rákosi Mátyásnak, hogy ő tegyen igazságot a Latabár-ügyben. Révai József ment el az előadásra. 1950. március 15-én Latabár Kossuth-díjat kapott, azaz – ahogy Molnár Gál Péter A Latabárok című családtörténetében fogalmaz –„a táncoskomikus szerepeltetésének ügye a legmagasabb szinten nyert elintézést: elismert színésznagyság lett. Védett nagyvadnak számított. Időről időre mégis vadászni próbáltak rá.”
Utolsó szerepei, a Szép Heléna Menelaosza, A denevér Froscha, a Lili Saint HIppotaise-e, A víg özvegy Nyegusa mély életbölcsességről tanúskodnak. Különleges mozgáskultúrája, virtuóz tánctudása, kiváló poentírozó és rögtönző képessége és színpadi tempóérzéke komoly és minuciózus gyakorlás eredménye volt. Állandó figurát teremtett, ezért rótták fel neki sokan, hogy mindig ugyanolyan. Mai szemmel is látjuk, hogy egészen különleges, groteszkségében a korát megelőző színházi nyelvet beszélt, alakításaiból pedig még azt is kiolvashatjuk, hogyan érezte magát az átlagember, hogyan próbált kapaszkodót találni a politikai-társadalmi változásokban.
