Az operett műfajának egyik ősi alapszabálya, hogy a szereplők a fergeteges fináléban összeborulva csókokat hintenek a felszabadultan tapsoló közönségnek. Ezzel szemben a Komische Oper Bál a Savoyban című produkciójának utolsó száma alatt a nézőtér dermedt csendjéből innen-onnan elfojtott szipogás tör elő.
Barrie Kosky a műfaj minden írt és íratlan szabályával szembeszegül, amikor a tapsot megszakítva annyit mondat a főhősnőjével: „Hölgyeim és uraim, engedjék meg, hogy elénekeljünk Önöknek búcsúzóul még egy gyönyörű Ábrahám Pál számot!” Ekkor az egész vidám kompánia megfogja egymás kezét és a néma csendben, minden zenei kíséret nélkül, lassan, komolyan a semmibe meredve rákezd a jól ismert slágerbe:
„Nem történt semmi, csak elválunk csendben, good night, good nigth, good night!”
Kosky, miután 2012-ben a Komische Oper vezetője lett, a nyitó évadja utolsó premierjeként visszahozta a színházba az operett picit olykor lenézett, de a közönség által rettentően szeretett műfaját. Pestről nézve, nem tűnik mindez többnek, mint néhány teltház-gyanús könnyű sikernek. Pedig a Bál a Savoyban felújítás nagyságrendekkel mutat ezen túl: kultúrtörténeti tett. Kosky – miként Hans Sachs, sokat kockáztatott, de hitt a darabban, s a premier után ugyanazt kérdezhette, mint Wagner poétája: „Jól választottam meg a tanúmat?” Ábrahám operettjét 1932-ben a berlini Metropol Theaterben mutatták be. Ma ez az épület ad otthont a Komische Oper együttesének. Az ősbemutatót a szerző vezényelte, és három sztár, Alpár Gitta, Bársony Rózsi és Dénes Oszkár vitte sikerre. Alig egy évvel később, „bizonyos okokból” mind a négy magyarnak el kellett hagynia német fővárost, karrierjük megtört, a Savoy pedig 80 évig nem csendült fel Berlinben. Kosky tehát az előadás fináléjában egyszerre mintegy Requiemet daloltat a szerzőért és a lehető legkifinomultabb színházi eszközökkel figyelmezteti a nézőket azokra a kincsekre, melyeket egykor zsidó művészek teremtettek Berlin számára.
A mindig újra éhes, 30-as évek világvégi hangulatának nosztalgiájában ismét szívesen megmártózó Berlin Kosky lába elé vetette magát, s a változatlan szereposztással futó Ábrahám operettre négy éve nem lehet jegyet kapni, az ARTE-nek köszönhetően pedig tízezrekhez jutott el a produkció. A Bál a Savoyban pedig ma is éppoly friss revűoperett, mint az ősbemutatója idején lehetett. Kosky – és kiapadhatatlan fantáziájú koreográfusa Otto Pichler – nem avatkozik be durván az operett szövetébe, még az eredeti librettót sem bolygatta igazán. A zenei anyagot öt további Ábrahám-slágerrel bővítették és Adam Benzwi, az előadás karmestere kissé dzsesszesebbre hangszerelte a partitúrát. Franciák, amerikaiak, törökök… a rendező Nizza helyett Berlinbe teszi át a cselekményt, felismerve, hogy a francia fürdőváros annyira kapcsolódik a műhöz, mint Rejtő hősei Afrikához. Míg jelmezei szemkápráztatóak (tervező: Esther Bialas), díszletet szinte csak jelzésként használ, Klaus Grünberg egyetlen hatalmas szürke selyemlepellel jelképezett Bálja többet mondd el a helyszínről, mint a világ bármelyik egyéb II. felvonás díszlete, a benne lézengő 20 kóristával és 4 pár táncossal. A felvilág sznob bálja ugyanis nem más, mint egy poppers-szagú travicirkusz, ahol mindenki azon versenyezik, hogy tud nagyobb majom lenni, avagy más szóval hogyan tudja a legszabadabban kifejezni önmagát.
Kosky legnagyobb tette a fergeteges tempójú előadásban azonban mégsem az, hogy a 30-as évek miliőjét visszavarázsolta az egykori Metropol Theater színpadára. A Bál a Savoyban szereplői – nem lehet nem észrevenni – valószerűtlenül idős művészek. Míg a világ egyre újabb sztárokat fedez fel, majd dob el néhány év alatt, a rendező tudatosan szembemenve az árral korosabb művészeket válogatott össze. Ők sokévtizedes tapasztalatuk birtokában még ismerik az operett műfaj hagyományos titkait. Olyan tudásnak vannak birtokában, amihez a fiatalabbaknak általában már sem affinitásuk, sem szemük. Az előadás mégsem naftalinszagú, vagy lötyögős. Hiszen egészen más súlya lesz egy dalnak, egy odavetett mondatnak, vagy akárcsak egy szemvillanásnak attól, hogy egy (színpadi és magán) élet tapasztalata áll mögötte. Ritka napjainkban az az előadás, amely az első pillanattól ilyen erővel magába szippantja – és három órán keresztül fogva is tartja a nézőt –, aki nem tehet mást, mit sodródik az árral, nevet, sír és csodálja a művészeket, akikről nem is lehet elfogódottság nélkül nyilatkozni.
Dagmar Manzel már a falbontás előtt jelentős kelet-német színésznő volt, aki az elmúlt másfél évtizedben jó érzékkel fordult a zenés műfajok felé. Talán nem túlzás azt állítani, hogy színpadi jelenléte érhetővé teszi a mai közönség számára is, mi lehetett az, amit nagyszüleik Marlene Dietrichben, Zarah Leanderben, Fritzi Massaryban vagy Fedák Sáriban csodáltak. Manzel a színpadi létet olyan fokon birtokolja, hogy a nézőtérem mindenki érzi úgy, csak rá néz, csak neki játszik. Nem lehet nem szeretni és nem vele menni, nincs az a kicsapongó férj, aki nem térden állva pitizve térne vissza egy ilyen Madeleine-hez. Katharine Mehrling, aki nemrég Bécsben Evitaként tündökölt méltó utódja Bársony Rózsinak Daisyként. Alakját egyfajta fanyar erotika lengi körbe, mintha tisztába lenne azzal, hogy a húspiacon ma ő a legdrágább argentin marhasteak. Ének- és tánctudásánál talán csak a stílusérzéke lenyűgözőbb.
Helmut Baumann Németország egyik legismertebb musical színésze, aki 15 éven keresztül vezette a Theater des Westerns-t is jelenleg 78 évesen (!) olyan magabiztossággal és olyan kondícióban játssza végig Musztafa táncoskomikus szerepét, hogy az a fele annyi idős kollégáknak is becsületére válna. Az elegancia és a sárm csak hab a tortán. Christoph Späth de Faublas márki hálátlanabb szerepében méltón egészíti ki a főszereplő négyest. Kosky – aki homoszexuálisként és kelet-európai zsidó szülők ivadékaként egyszemélyben testesíti meg azt, amit a náci Németország elpusztítandónak ítélt – mélységes emberismerettel a csodált sztár, La Tangolita szerepét nem spanyol démonra vette, hanem egy uborkaszagú bajszos lengyel asszonnyal, Agnes Zwierkoval játszatta el. A kiváló önkritikával rendelkező művésznő felismerte a ziccer-szerepben rejlő lehetőséget, az anyanyelvén énekelt belépőjével mintha a Földanya érkezett volna a lebujba. Kosky kedves ötletként az inas – szobalány párost is megajándékozza egy szép nosztalgikus Ábrahám-slágerrel, a Pardon, Madame-mal (melyet jiddisül adtak elő…). A produkció lüktetését nem csak átveszi, hanem továbbvinni és képes az ének- és tánckar. Az előadásban többször felbukkan a Savoy Boys, valójában Lindenquintett Berlin férfi-vokál együttes, akik sikerrel idézik meg a 30-as éves speciális műfaját. A világháború előtt több ilyen szórakoztatta a német főváros közönségét, többek között a magyar alapokon (Kardos Sándor, Nyíri Pál) nyugvó Kardosch Sänger.
A berlini közönség ma úgy örül a Bál a Savoyban előadásainak, mint egy gyerek, aki megtalálja a rég elfeledett játékát. Reméljük, ezúttal jobban fognak rá vigyázni.
