Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Történelemóra helyett

Történelemóra helyett

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Az április közepi szitáló esőben reggel 10 óra körül párszáz fiatal gyülekezik a frissen felújított müncheni Gärtnerplatztheater előtt. Ránézésre tizenkét és tizenhat év között lehetnek, alsó középosztálybeli áltagos nagyvárosi kamaszok. Fehérek, fehérek, tarkák, akiket tanáraik bizonyára precízen felkészítettek a rájuk váró előadásra. A teátrum vezetése arra vállalkozott, hogy megszólítsa a világ legnehezebb közönségét. Érezhetően a színház nézőtéri személyzete is meg van rendülve a diákhadtól, s igyekszik németes szigorral minél előbb leterelni őket a pincében kialakított stúdiószínpadra. Megszívlelendő gesztussal nem musicalt, nem gyerekeknek szóló butított vidámságot, s nem is valami Bűvös vadászhoz hasonló „nemzeti operát” tálalnak az ifjúságnak, hanem egy 20. század végi „kortárs” kamaraoperát. Udo Zimmermann Fehér rózsája a náci rezsim ellen küzdő legendás testvérpár, a müncheni egyetemen ellenállásra buzdító, röplapokat terjesztő Hans és Sophie Scholl utolsó óráit jeleníti meg, akiket  24, illetve 21 évesen háromnapi vallatás és egy rögtönzött tárgyalás után 1943-ban lefejeztek.

 
A 75 éves drezdai Zimmermann életének és életművének jórésze szülővárosához és már életkorából adódóan is az egykori NDK-hoz köthető. Zeneszerzői munkássága mellett számos poszton bizonyított, vezette a lipcsei operát és két évig a berlini Deutsche Opert is, intendánsként rendre teret adva a kortárs operabemutatóknak. Első operája, a 24 évesen komponált Fehér rózsa feltűnő sikert aratott, több színház is bemutatta, ám a szerző mégsem lehetett maradéktalanul elégedett a művével, hiszen majd’ két évtizeddel később azonos címen új librettóra újrakomponálta a darabot. Az azonos címet viselő második változat ősbemutatója a Rolf Liebermann által vezetett hamburgi operában volt 1986-ban. A kétszereplős, 16 jelenetből álló  70 perces zenedráma sikerére jellemző, hogy egy éven belül 30 színház tűzte műsorára, s napjainkra több mint 200 feldolgozásban adták. Az 1980-as években kevés maradandó opera született.
 
Úgy tűnik, a Fehér rózsa az egyik olyan alkotás, amin nem fog az idő, kiszenekarra komponált zenéje egyszerre húsbavágóan éles és esendően lágy, énekszólamai igényesek, pontosan adagolt, sohasem monoton. Az opera nem más, mint az utolsó óráit élő két fiatal hol önálló, hol összefolyó belső monológja, gondolat foszlánya, emléktöredéke. Tudják, mi vár rájuk, elképzelni mégsem tudják. Míg Magyarországon Sophie Scholl története nem különösebben számon tartott (bár jó tíz éve játszották a mozik az Aki szembeszállt Hitlerrel című filmet, s nemrég jelent meg életéről egy könyv is), addig Németországban a mai napig nemcsak kötelező tananyag, hanem valós kultusz is övezi személyét és a Fehér rózsa mozgalmat. Vélhetően ennek köszönhető, hogy a Gärtnerplatztheater vezetősége mintegy tananyag-kiegészítőként a diákságnak prezentálja a nem könnyű operát. Annak a boldog, idealista fiatalságnak, akinek Sophie – nagyszüleik kortársa – már csak egy távoli történelmi idol, akiknek már nem kellett saját bőrükön tapasztalni, mit élhetett át a lány és bátyja, Oleg Kosevoj és Mansfeld Péter, az értelmetlenül és gyalázatos módon meggyilkolt gyerekek. S a mai német diákok azt sem tudhatják, milyen érzés, ha egy tüntetés után otthonukban csenget a rendőrség…
 
Lukas Wachernig élete második önálló munkájaként állíthatta színpadra a Zimmermann-opust. Márpedig kamaraoperát rendezni jóval nagyobb kihívás, mint egy Szerelmi bájitalt, vagy Bohéméletet. A Fehér rózsában egyetlen üresjárat sincs, a két szereplő egy pillanatra sem pihenhet. A közönség három oldalról üli körbe Stephanie Thurmair játékterét (a negyedik oldal a zenekaré), mely a gránát-szaggatta földet idézi, amiből rendre tárgyak (szék, írógép, papírok, stb.) bukkannak elő. Wachernig értelmezésében ez a lét és nemlét határán lévő tér a két fiatal börtöne. Úgy bolyonganak benne 70 percen keresztül, hogy az utolsó kettősig véletlenül sem néznek egymásra, tapintható feszültséget generálva ezáltal. Sophie Mitterhuber tökéletes választás Sophie szerepére. Olyan finom, hétköznapi lány, akit nem lehet észrevenni az utcán, miközben a fiatal szoprán imponáló magabiztossággal győzi a kíméletlenül kényes és magas szólamot. Liviu Hollander technikáját alaposan igény bevette a tenor és bariton határán mozgó szerep.  A bécsi exdirektor pályakezdő fia inkább ésszel, mint szívvel volt jelen az előadásban, legalábbis meglepő volt, hogy amint kitört a taps, úgy mosolygott, mintha nyalókát kapott volna. A fiatal csapatot Andreas Partilla karmester erősítette, aki letisztult nyugalommal bontotta ki a ragyogó akusztikai térben a Zimmermann partitúra értékeit.
Mindenképpen díjazandó, hogy a tinédzsereket egy ragyogóan megírt, okosan színpadra vitt alig több mint egy órás kortárs művel próbálják megszerettetni az opera műfaját. Az ötlet azonban jókora idealizmust is feltételez. A kamasz a világ minden pontján kamasz, ahogy a történelem vagy énekóra helyetti kötelező színház is ciki a világminden pontján. Próbáltak a német diákok fegyelmezettek lenni, de a figyelmük 40 percig sem tartott. Azután beindult az ásítás, csevegés-csitítás állandó moraja, s a színpadon lévők nyilvánvalóan érzékelték mindezt. A diák közönségnél pedig nincs kegyetlenebb, röhögnek, ha az énekes félre lép, vagy ha bizonyos hangzóknál némi nyál távozik az énekes szájából, így állva bosszút a rájuk erőltetett operáért. Ki lehet találni, a 300 főből hányan fognak következőleg önállóan jegyet venni, tíz év múlva hányan töltik meg a Bayerische Staatsoper hatalmas és méregdrága nézőterét és hányan fognak a költséges műfaj támogatásának megvonása mellett voksolni.
Előadásképek: Christian POGO Zach

- hirdetés -
- hirdetés -

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X