Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Szervusz, Sanyi bácsi! – búcsú Palcsó Sándor operaénekestől

Szervusz, Sanyi bácsi! – búcsú Palcsó Sándor operaénekestől

A Caruso blog szerzője a 2021. március 4-én, életének 92. évében elhunyt Palcsó Sándor legendás karaktertenorra emlékezik.

- hirdetés -

Nagy ígéretként indult az 1956 utáni, a tenor fronton is megtépázott Operaházban. Később többen úgy érezték, nem futotta be azt a karriert, amit kezdetben vártak tőle. Palcsó Sándorból valóban nem lett Faust, Rodolfo vagy Tamino. Helyette a karakterfigurák mesterévé érett.

- hirdetés -

De vajon a lelke mélyén szerette-e, elfogadta-e ezeket az elrajzolt alakokat?

A Fra Diavolo délceg dragonyosa és a Sárdytól átvett Kukorica Jancsi után jött Albert Herring, a nagy kiugrás. 1960-ban még fontos volt idehaza az opera műfaja, a Britten-premier híre bejárta a sajtót, Palcsó nevét hamar megtanulta az ország.

Ide kapcsolódik:
Elhunyt Palcsó Sándor operaénekes

Testi valójában és átvitt értelemben is szokatlanul egyenes tartású férfi volt. Önfejű, aki pontosan ismerte a saját értékeit. Szakmailag kikezdhetetlen, de nem jó káder. Református lelkész egyházi nevelésben részesült fia, a Honvéd Művészegyüttes híres-hírhedt 1956-os szovjet-kínai turnéjának résztvevője enyhén szólva sem a legjobb pedigrével indult. Az Opera florárumában azonban szabadon burjánozhatott. Távol álltak tőle a színházi faxnik, ebben az értelemben egész életében kívülálló maradt. Szenvedélyesen szerette a szakmáját, de képes volt az Operaházra munkahelyként tekinteni, mellette teljesen hétköznapi életet élni.

örökös tagság 2014. évadnyitó társulati fotó: Nagy Attila
örökös tagság 2014. évadnyitó társulati fotó: Nagy Attila

Időskori vallomáskötetéből úgy tűnik, Szymon Rimanowski, a koldusdiák és Barinkay Sándor, a cigánybáró lehettek a kedvenc főszerepei.

Önmagát sokkal inkább azonosította ezekkel a snájdig, diadalmaskodó operetthősökkel,

mint azokkal a karakterfigurákkal, melyeket muzikalitása és összetéveszthetetlen hangszíne miatt rendre megkapott. Talán éppen ez az ellentét táplálta azt a belső feszültséget, melytől alakításai oly egyedi színeket kaptak. „Én ezeket a különleges figurákat szerettem játszani, érdekes volt, ha más ember bőrében lehettem.” Mintha a hangsúly a játékon, az elbújáson, és nem az azonosuláson lenne.

„A karakterszerep mindig a háttérben állt, valójában nem vették komolyan, én pedig csak azért is meg akartam mutatni a lehetőségeit, a fontosságát. (…) Húsz év alatt hetven szereppel a hátam mögött csakugyan nem érzem már a skatulya korlátait, persze a darabtól függetlenül hinnem kellett a szerep lehetőségeiben, s fontos volt, hogy úgy fogjam fel a magam dolgát, mintha az a legjelentősebb lenne.” Megdöbbentő az őszinteség, és az operaénekeseknél ritka realitásérzés, ahogy a pályája vége felé járó tenor önmagáról beszél Feuer Máriának.

„…tudom, hogy nem elég szép a hangom, de elégedett vagyok vele, mert jó.

Szerintem még a különleges hanganyaggal rendelkező művészek esetében sem az határozza meg az énekes-produkciót, hogy milyen az illető magas c-je (sokkal fontosabb a középfekvés biztonsága), hanem az, hogy közvetíteni képes-e a színház varázsát. (…) Az éneklés másik igen fontos tényezője az érthető szövegmondás. Hiába a legvarázslatosabban, leghajlékonyabban csengő hang: ha a közönség nem érti, miről szól az énekes, odavész a játék varázsa.”

Salome 1972-ben Kasza Katalinnal - forrás: Operaház archívuma
Salome 1972-ben Kasza Katalinnal – forrás: Operaház archívuma

Ma már világosan látszik, ami akkoriban „csak” evidencia volt: Palcsó Sándor a 20. század második felének egyik legjelentősebb hazai énekművésze. Szerepei között minimális a törzsrepertoár, a Mozart-, Verdi-, Puccini-figura. Ám annak, hogy Nádasdy Kálmán, Lukács Miklós, majd Mihály András el tudott rugaszkodni a Tóth Aladár által kijelölt, kizárólag remekművekre koncentráló repertoártól, egyik alapfeltétele volt, hogy

Palcsó Sándor éjjel-nappal a színház rendelkezésére állt, és Monteverditől Bergig vagy Szokolayig bármit hibátlanul le tudott énekelni.

Két évtizeden keresztül nem létezett nélküle kortárs premier. Olyan szélsőségesen eltérő karaktereket jelenített meg, mint a nem evilági Pelléas, vagy Lucifer, a tagadás szelleme, az Együtt és egyedül tépelődő, illegális kommunista Fiúja, vagy a Katyerina Izmajlova Részeg muzsikja.

Közalkalmazott magánénekesként hatvan előadást teljesített évadonként. Az állandó idegmunka az 1980-as évek elejére felőrölte a testet, sorra jöttek a betegségek. A felújított Operaházba diadalmasan tér vissza a Hovanscsina Írnokával, de nem sokkal később – Petrovics Emil igazgatásának kezdetén – egy Rózsalovag-előadás után búcsút mond a színháznak. „…többet nem tettem a lábam a Dalszínház környékére sem. Most már bevallhatom, nem volt nagyon könnyű a lelkem, de nem tehettem mást. (…) Kissé megkeseredett ember lett belőlem.” – írta memoárjában a rá jellemző kíméletlen egyszerűséggel.

szokolay Hamlet 1968-ban Miller Lajossal - forrás: Operaház archívuma
szokolay Hamlet 1968-ban Miller Lajossal – forrás: Operaház archívuma

Micsoda elhatározás egy olyan embertől, aki még valóban hitt a kultúra és a közönség szolgálatában, akinek munkájáért nem a szűkre szabott fizetés, hanem a taps volt a valódi díjazás. Palcsó Sándor megtartotta szavát. Közel harminc évig nem jelent meg a dalszínház környékén. Mígnem 2014-ben az Operaház örökös tagjai maguk közé választották. Az átadó lett az egyetlen alkalom, amikor megszegte a szavát, és egyszer, utoljára ellátogatott az Andrássy útra. Szép beszédben köszönte meg a társulatnak az elismerést. Vajon milyen érzések-gondolatok kavarogtak benne a viszontlátáskor?

Én a pásztorok királya… ezt a rejtélyes címet adta könyvének egy olyan művész, aki valódi királyokat, (fél)isteneket, de még Hamletet is énekelt. Gimnazistaként öltötte először magára Kukorica Jancsi subáját, utoljára pedig – legalább 80 fellépés után – 54 évesen mentett előadást Győrben. Miként Petőfi és Kacsoh hőse, ő is egy kicsiny faluból indult, hogy egy aranytól-bársonytól roskadozó palotában közel ezernégyszáz estén vívjon győztes csatákat. De a János vitéz mégiscsak egy mese. Valóban megtörténtek a kalandok, egyesült végül a bojtárgyerek és az árvalány Tündérországban?

János vitéz 1968-ban Erdész Zsuzsával - forrás: Operaház archívuma
János vitéz 1968-ban Erdész Zsuzsával – forrás: Operaház archívuma

A tetemes korkülönbség ellenére ragaszkodott a tegezéshez, „Szervusz, Sanyi bácsi”-val kellett üdvözölni. Utolsó levelét így zárta:

„Amikor a Francia király megköszönte a jóságomat, azt válaszoltam neki: Nem jár ezért köszönet felség.”

Dehogynem jár, Sanyi bácsi! Számos betegség és családi tragédia terhét cipelted magaddal. Aztán férfikorod delelőjén megadatott számodra, hogy új családot alapítsál. Érden, a színpadtól és a pesti nyüzsgéstől távol, hosszú és békés öregkor lett osztályrészed. Tisztánlátásodat mindvégig megőrizted, sőt, az életet a maga teljességében csak a színpadi szolgálatot letéve kezdted el igazán élvezni és megélni. A halál nem kíméletesen ragadott magához, de legalább azt nem kellett megtudnod, hogy szeretett feleséged, Ildikó is alulmaradt a vírussal szembeni küzdelemben. Utatokat bizonyára kéz a kézben folytatjátok…

Promóció

- hirdetés -
- hirdetés -

Hírlevelünkben minden csütörtökön megkapja a legfontosabb kulturális híreket és a következő hét legjobb programjait.