Operai körökben édes nosztalgiával szokás emlegetni az 1960-as éveket, amikor már nemcsak a Coca-Cola jelentette az ablakot a Nyugatra, hanem – elsősorban Failoni Nelly fáradhatatlan ügyködésének köszönhetően – egyre több világhírű énekes is ellátogatott hazánkba. Giuseppe Di Stefano, Mario del Monaco, Richard Tucker, Carlo Bergonzi, Wolfgang Windgassen, Nicolai Gedda, Giacomo Aragall, Luciano Pavarotti – ha csak a tenoristák krémjét nézzük… és persze Plácido Domingo, akinek 1973-as Tosca-bemutatkozása után terjedni kezdett egy városi legenda.
Az ismeretlen fiatalember állítólag annyira lázba hozta a közönséget, hogy a félházzal indult előadás végére zsúfolásig megtelt a nézőtér. Mindezt persze jóval a mobil-korszakot megelőző honi távközlési-állapotok ismeretében – nem beszélve az Erkel Színház csak elvétve működő két nyilvános fülkéjéről – legalábbis kétkedéssel érdemes fogadni.
Domingo a felemelt helyárú operaházi bemutatkozása előtt már New York, Bécs, London és Milánó kedvencének számított. Híre Magyarországra is eljutott, a kritikus Várnai Péter például már 1969 nyarán beszámolt az ifjú tenor veronai sikereiről. A tenor felfelé ívelő pályafutását – amennyire módja lehetett – a honi szaksajtó is nyomon követte. Felvételeit 1971-től játszotta a Rádió, friss hanglemezei a lelkes gyűjtőknek is hála, elvétve, de mégis bejutottak az országba.
Ám az első magyar nyelvű kritikák meglepő módon jóval korábbra datálódnak. Domingo neve 1963-ban jelent meg először, mégpedig az Új Keletben, az izraeli magyar diaszpóra napilapjában, melyben Pataki László (1899, Kemecse – 1990, Tel-Aviv) rendszeresen beszámolt a Héber Nemzeti Opera előadásairól.
Így szól az első kritika, mely 1963. március 29-én született, a Faust-bemutatkozás után: „Az est fénypontját a szintén fiatal, 23 éves olasz tenorista, Placido Domingo képezte:
vérbeli lírai tenor, meleg, hajlékony, szépen kiegyensúlyozott orgánum, rendkívül muzikális, kulturált és bensőséges az előadása és kellemes a külső megjelenése is.
Nem nehéz mint egy ideális Lohengrint, Rudolfot vagy Alfred Germont-t elképzelni s még könnyebben egy szép karriert számára. Mint Faust, kénytelen volt saját feleségét, Márta (Margareta) Omelast elcsábítani, ami nem bizonyult hálás szerepnek ezúttal… A hölgynek szép magassága van és muzikális a deklamációja, de színpadi játéka nem nagyon vonzó.” Kell-e mondani, hogy az előadásnak magyar közreműködői is voltak: a Valentint éneklő Rosenfeld Zsigmond és a karmester, Páldi Ernő.
A Domingo-házaspár barátja, Franco Iglesias bariton hívására 1963 elején szerződött az izraeli társulathoz. A Tel-Avivban töltött két és fél év remek iskolának bizonyult a tenor számra, hiszen a rövid idő alatt mintegy kétszáznyolcvan este állhatott a közönség elé. Bár az Edis de Philippe amerikai szoprán által vezetett társulatnál meggazdagodni aligha lehetett (kezdetben 16 dollár 50 centet keresett esténként Domingo!), a pályakezdő tenor számos szerepet ekkor énekelt be. Régi – eredeti nyelvű – alakításai mellett itt lépett fel először Don José, Faust, Turiddu, Don Ottavio jelmezében – Nadírt és Lenszkijt pedig kénytelen volt héberül megtanulni.
„Kiváló tehetségű fiatal tenorista vendégünk, Placido Domingo ugyan még nem kész Don José, de rendkívül muzikálisan és bensőséges lírai átérzéssel adta elő második felvonásbeli nagy áriáját.”
„Sajnos, közönségünk kedvence, az egyébként nagy tehetségű tenorista, Plácido Domingo sem tudott mihez kezdeni Don Ottavio szerepével, – ugyan ki is világosította volna fel az intézetben, miről is van áriáiban szó?”
„A színpadon a fiatal 23 éves Placido Domingo mekszikói tenorista, Nadir ivritül énekelt (!) szerepében gyönyörködtetett behízelgő, lágy, meleg csengésű, nemes hangjával és kitűnő színpadi deklamációjával.” – írta ekkoriban Pataki László.
A magyar kritikus Domingo távozása után is többször emlegette ezeket az estéket, nem egyedüliként táplálva olyan legendát, amely a tenor felfedezéséről szól… Domingo későbbi interjúiban szívesen emlékezett vissza az izraeli évekre,
különösen arra az igen tanulságos Traviata-előadásra, melyben ő maga olaszul, a kórus ivritül, a szoprán németül, a bariton pedig magyarul énekelt…
S ha a magyar nyelv még teljesen idegen volt számára, Kálmán- és Lehár-szerepeket már tizenéves korban énekel szülei társulatánál. Meglepő módon magyarul sem a legendás koncerten (Bánk áriája) énekelt először. Az 1973-as Tosca-előadáson ugyanis azzal lepte meg a Sekrestyést éneklő Katona Lajost – és különösen a pesti közönséget –, hogy Cavaradossi nyitó mondatát (Che fai?) Várady Sándor veretes fordításában énekelte.
A pesti bemutatkozás előtt Gách Marianne készített interjút Plácido Domingóval, melyben a tenor többek között azt is elmesélte, hogy korábban hetvenhatszor énekelte Cavaradossit, de a Levéláriát csak egyetlenegyszer, Belgrádban ismételte meg. Kell-e mondani, hogy a nagy siker hatására Budapesten is így tett?! A Film Színház Muzsikában így vallott 1973-ban a művész:
„Ma sem mondtam le arról, hogy karmester legyek, az énekesi pálya rövid, és én később is a zenének akarom szentelni életemet.
Elhatározott szándékom, hogy amikor eljutok a csúcsra, énekesi képességeim-lehetőségeim teljességére, akkor visszavonulok. Nem várom meg a hanyatlás éveit, nehogy a közönség jó emlékeit elhomályosítsam. S akkor végleg kezembe veszem a dirigensi pálcát.”
