Körner Tamás, a magyar komolyzenei élet egyik meghatározó alakja legemlékezetesebb személyes történeteit osztja meg velünk a blogjában. Ezen a héten Ida Haendelről, a 20. század egyik legjelentősebb hegedűművészéről olvashatunk.
Nagyon sok lemezem van, legalább 12–13.000. Egyetemista korom óta gyűjtöm, és az nem tegnap volt. Mindenevő vagyok: zenekari felvételek, szólóhangszer, kamarazene, opera, barokk és kortárs zene, mindegy, csak jó legyen. Úgy tudom, az egyik legnagyobb gyűjtemény az országban. Kocsis Zolinak volt nagyobb, irigyeltem is tőle. Ennyi lemez közül nehéz kiválasztani a kedvencet. Ha mégis kellene, egy, a ’60-as években kiadott, megkopott Supraphon-felvételre szavaznék, amelyen Ida Haendel hegedül.
Ida Haendel neve fogalom volt a családban. Apósom, Kardos Lajos a pszichológia professzora volt évtizedekig az ELTE-n. (Mint minden bölcsésznek, nekem is az ő tankönyvéből kellett vizsgáznom – furcsa érzés volt, hiszen már nagyban udvaroltam a lányának). Nagy zenebarát volt, versenyeztünk is, kinek van jobb, izgalmasabb új lemeze. Apósom egyik álma az volt, hogy lányából hegedűművészt farag. Meddő kísérlet volt, de hosszú éveken át nem adta fel. Mindennap, ha esett, ha fújt, végigülte a gyakorlást, és bár ő maga nem tudott hegedülni, tanácsokat is adott. A leggyakrabban Ida Haendel neve jött elő. „Ezt hallgasd meg, Andikám, így kell hegedülni!” – és már tette is fel a lemezjátszóra az ominózus Supraphon-felvételt. Nem csoda, hogy szegény Ida Haendel afféle bezzeg mumus lett a lánya szemében.
Évtizedekkel később, valamikor a ’90-es évek végén, már a Fesztiválzenekar igazgatójaként, kezembe került egy koncertkritika: Ida Haendel montreali hangversenyéről számolt be. Megdöbbentem. Hogyhogy még játszik? Több Decca-lemezét is ismertem: Kubelikkel a Bruch-hegedűverseny 1948-ból, Celibidachéval a Brahms-concerto 1953-ból, elképesztő, de mégiscsak fél évszázados felvételek. Azonnal hívtam Fischer Ivánt: képzeld, Ida Haendel még koncertezik, hívjuk meg! Iván rábólintott, és Haendel ügynökének még aznap elment a meghívólevél.
Hogy ki volt Ida Haendel? A zenetörténészek szárazon azt emelik ki: híd a 19. század legendás virtuózai, az aranykor és a 20. század hegedűsei között. De ennél sokkal több: biológiai és szellemi csoda, egyszeri és megismételhetetlen. Zubin Mehta mondta róla: „a hegedűsök hegedűse”. Steven Isserlis élete legnagyobb ajándékának tartja, hogy vele játszhatott: „Egy csoda volt, egy ikon. Ő maga volt a hegedű, elválaszthatatlanok voltak.”
Nem messze az ukrán határtól, egy kis lengyel városkában, Chelmben született, zsidó családban. Apja, Nathan Hendel maga is hegedűs akart lenni, de rabbi apja nem engedte: vándor portréfestőként kereste a kenyerét. A családi legendárium szerint anyja, Fela egyszer egy dalt dúdolt. A három és fél éves Ida elővette nővére hegedűjét, és visszajátszotta a teljes dalt. Úgy, hogy soha nem volt hegedű a kezében. Apja azonnal elvitte a helyi konzervatóriumba. Ida fél év alatt elvégezte a többéves tananyagot, négyévesen arany diplomával bocsátották útjára. A következő lépés már a varsói konzervatórium volt: ötévesen (!) Beethoven hegedűversenyének előadásával itt is aranyérmet kapott.
A zenetörténet nem egy csodagyereket tart számon. Mozart nyolcévesen írta első szimfóniáját, Mendelssohn 17 évesen a Szentivánéji álom kísérőzenéjét. Ez a törékeny kislány a csodáknak ebbe a sorába tartozott. Olyan volt, mint egy földöntúli, képességeire e világi magyarázat nem volt. 1935-ben elindult a varsói Wieniawski versenyen. A világ nem a nyertes Ginette Neveu-ről beszélt (a kiváló hegedűs 1949-ben repülőgép-katasztrófa áldozata lett), nem a második díjas, akkor 27 éves David Ojsztrahról, hanem a lengyel államfő díját elnyerő hétéves (!) Ida Haendelről. Apja Szigeti Józsefnél szerette volna tovább taníttatni, de Szigeti sok turnéja mellett nem vállalta, így egy másik magyarnál, Flesch Károlynál és Enescunál tanult Londonban és Párizsban. Flesch az első órán döbbenten konstatálta: a zseniális kislány nem tud kottát olvasni, hallás után tanult meg mindent.
Ida Haendelből (az „a” betűt a nagy zeneszerző előtti tisztelgésként szúrta be a családi Hendel névbe) a világ egyik legcsodálatosabb hegedűse lett. Voltak a nagyok, a híresek és volt egy külön kategória, akit Ida Haendelnek hívtak. Egy példa: minden muzsikus életében kiemelkedő esemény, ha felléphet a Proms fesztiválon Londonban. Keveseknek adatik meg, az egyik legrangosabb komolyzenei seregszemle. A nagyok életükben négy-ötször is meghívást kapnak, a legeslegnagyobbak akár nyolc-tízszer. Ida Haendel 1937-ben debütált a Promson a fesztiválnak később nevét adó Sir Henry Wood vezényletével, és hosszú életében 68-szor lépett fel itt. Ő egy másik dimenzió volt.
Sibelius-hegedűverseny
Talán érthető, miért vártam 1995-ben óriási izgalommal budapesti látogatását. Mennyire kezdte ki az idő technikáját-játékát? Annyi rossz példát látni: művészek, akik nem veszik észre, hogy elszállt felettük az idő. Nem mindenki Pauk György, akinek volt bátorsága 70 évesen, a csúcson felhagyni a koncertezéssel. A szokástól eltérően magam mentem ki elé a repülőtérre, ott ültem minden próbán és néztem-hallgattam az élő zenetörténetet.
Jött a koncert, a Bruch-hegedűversenyt játszotta. Bejött a Zeneakadémia színpadára egy csúnyán öregedő, alacsony, ráncos idős hölgy, pipacsvörös, 20 éveseknek való ruhában, elképesztően vastag vörös rúzzsal a száján, tűsarkú cipőben. Valaki, aki fiatalabbnak akar látszani, és az ízlése is megkérdőjelezhető. Játszani kezdett és minden megváltozott. Olyan volt, mintha a 19. századba csöppentem volna.
Egy mára túlhaladottnak vélt játékmód: hatalmas hang, nagy vibrátó, sok portamento (nem konkrétan indított, hanem a megelőzőről csúszva elért hang). De minden hiteles volt, megfellebbezhetetlen. Elképesztő intenzitás, mélység, átszellemültség, édes, de soha nem szentimentális hang, és mindez tökéletes, kristálytiszta technikával. Rádöbbentem: ez az idős hölgy nem fiatalnak öltözik, hanem az, ma is az egykori lengyel zsidó csodagyerek kislány, a földöntúli, akit Flesch Károly tanít kottát olvasni. A sikerre nehéz volt szavakat találni: a zenekar minden tagja úgy érezte, ha csak egy fél órára is, de beléptek a zenetörténetbe.
Sokat beszélgettünk 1995-ben is, és öt évvel később, 2000-ben, amikor újra eljött a zenekarhoz, ekkor a Brahms-hegedűversenyt játszotta. Feleségemmel elvittük vacsorázni, talán nem tévedek, hogy a szívébe fogadott. Mesélt apjáról, aki az életét tette fel arra, hogy csodagyerek lányából sztárt csinál, de közben nem vette észre, hogy megfosztja gyerekkorától. „Én soha nem voltam gyerek” – mondta szomorúan. „Soha nem járhattam iskolába”. Beszélt arról, hogy a karrier mellett kimaradt életéből a férj, a család, talán a szerelem is. (Sergiu Celibidachéhoz 35 éves kutya-macska barátság fűzte, talán több is volt). Kutyájával élt, már a sokadikkal, mindet Deccának nevezte el, a lemezkiadója után.
Ida Haendel Auschwitzban
Egy valamiről nem volt hajlandó beszélni, pontos életkoráról. A lexikonok néha 1923-at, néha 1928-at írnak születése évének. Mindig két útlevéllel utazott, az egyikben 1923, a másikban 1928 szerepelt, meg is mutatta. Az okról több legenda kering. A legismertebb szerint valós születési dátuma 1928 volt, de Londonban, ahol 14 év alatt nem lehetett volna fizetős koncerten fellépnie, apja hamis, 1923-as születési bizonyítványt mutatott be.
A Brahms-hegedűverseny utáni vacsorán a fiatal hegedűsökről beszélgettünk. „Van köztük néhány nagyon jó. Magyar is, Barati a neve.” (Így ejtette, á nélkül). „Harmadiknak hozták ki az Erzsébet királynő versenyen Brüsszelben, ott voltam a zsűriben. Disznóság, neki kellett volna nyerni.” Nem tudhatta sem ő, sem én, hogy Baráti Kristóf sok évvel később ügynökségem művésze lesz, ma is együtt dolgozunk. Nagyszerű hegedűs lett, ahogy Ida Haendel megjósolta. Soha nem tévedett.
A vacsorára magammal vittem az agyonjátszott Supraphon lemezt, amellyel apósom egykor a feleségemnek mutatta, hogy kell szépen hegedülni. Elmeséltem a történetét és kértem, dedikálja. Mindenki más rutinszerűen nekem, a vendéglátójának dedikálta volna. De ő Ida Haendel volt. Ezt írta a borítóra: „Körner Andrea elhunyt édesapja emlékének”.
2006-ban még fellépett Auschwitzban: a zsidó áldozatok emléke előtt tisztelgő XVI. Benedek pápának Händel Göttingeni Te Deumából az Imát játszotta, megrendítően. 2020. július 1-én hunyt el, egy floridai idősek otthonában. 92 vagy 97 éves volt – ez már örökre az ő titka marad.