Körner Tamás, a magyar komolyzenei élet egyik meghatározó alakja blogjában legemlékezetesebb személyes történeteit osztja meg velünk, ezen a héten Rudolf Barshairól.
Amikor Rudolf Barshai 2010-ben, 86 évesen Svájcban meghalt, Richter, Kogan, Rosztropovics, Gilelsz, Ojsztrah után a múlt század közepén feltűnt nagy orosz zenész generáció utolsó kiválósága távozott az élők sorából.
Nevét a hatvanas évek elején gimnazistaként ismertem meg, amikor két testvéremmel egy szovjetunióbeli társasúton vettünk részt. Az Expressz Ifjúsági Utazási Iroda által szervezett különvonat Kijevben, Moszkvában és Leningrádban töltött két-két napot, ehhez jött a kétszer másfél napos vonatút oda-vissza. Viszonylag olcsó volt, a kedvezményes ár hátulütője az volt, hogy minden városban baráti üzemlátogatáson kellett részt venni. Ezeket persze mindenki rühellte, nálunk jobban csak a felkeresett gyárak dolgozói. Akkoriban szigorú devizagazdálkodás volt, nyugati valutához nem lehetett hozzájutni, rubelt is csak minimális összegben lehetett kiváltani. A probléma könnyen áthidalható volt, mert a vonatot megrohanták a nepperek, bármilyen ruhaneműt készek voltak megvenni, a szennyes pizsamát, alsónadrágot és zoknit is kikönyörögték a magyar turistáktól. Pillanatokon belül 200 rubelünk volt, amit nem volt könnyű elkölteni: a halkonzerv kivételével mindenből hiány volt, amiből nem, annak a minősége volt borzalmas.
Mára sok ezressé nőtt lemezgyűjteményem akkor még csak pár Qualiton lemezből állt (aki nem tudná: ez volt a Hungaroton elődje), így Moszkvában bevettük magunkat a GUM áruház lemezboltjába. Ez egy árva pultból állt, túloldalán két csigalassúságú unott eladó, velük szemben több száz egymást taszigáló, üvöltöző vevőjelölt. Nem csoda, ez volt a többmilliós város egyetlen lemez szakboltja. Igaz, a könyvesboltok is árultak lemezeket, de csak nyolc-tíz fajtát, amit éppen szállított a központ. A GUM sem cifrázta túl a dolgot, sem kirakat nem volt, sem egy lista, milyen lemezek kaphatók, aki éppen oda tudta magát préselni a pulthoz, átüvöltötte, mit szeretne, azután vagy hozták, vagy nem. Mivel a „Lenin na masztu” olvasmányokon pallérozott orosz tudásunk itt nem működött, átkiabáltunk, hogy „klasszicseszkaja muzika”, mire hoztak vagy 50 lemezt, egyforma virágmintás papírtasakban, azt sem lehetett tudni, melyikben mi van. Nekiálltunk kiszedni és elállt a lélegzetünk. Fantasztikusnál fantasztikusabb felvételek voltak: Bruno Walter, Casals, Furtwängler, Toscanini, Kathleen Ferrier. Az orosz Melodia lemezcég ugyanis évtizedeken át fütyült a nemzetközi jogra, kalóz kiadásban minden jobb nyugati felvételt ellopott. Igaz, 1973-ban ők is csatlakoztak az Egyetemes Szerzői Jogi Egyezményhez, de az is amnesztiát biztosított a korábbi illegális másolatokra.
A nyugati felvételek mellett ott voltak a jobbnál jobb orosz lemezek is, Mravinszkij, Kondrasin, Ojsztrah, Richter és persze Rudolf Barshai, ő hármas minőségben: szóló brácsásként, kamarazenészként és a Moszkvai Kamarazenekar karmestereként. Minden lemez 1 rubel 5 kopejkába került, ez hivatalos árfolyamon 13,5 forint lett volna (otthon a magyar lemezek ára 60 forint volt), de hála a ruhatárunkat felvásároló neppereknek, nekünk már hét-nyolc forintból kijött. Vagy 60 lemezt vettünk, csak azért nem többet, mert hárman ennyit tudtunk elcipelni. Ez lett a későbbi lemezgyűjtemény magja, benne több Barshai-felvétellel.
Lelkes Barshai-fanként, immár a Fesztiválzenekarnál, elsők között javasoltam meghívását Fischer Ivánnak. Háromszor is vezényelte a zenekart, 1994-ben, 1998-ban és 2003-ban. Minden alkalommal negyedik feleségével jött, a csembalista Jelena Raskovával. Többnyire hármasban beszélgettünk: Barshai nem tudott jól németül, ha elakadt, felesége segítette ki. Budapesti látogatásaikor már évek óta emigrációban élt. Amikor végképp elege lett a Szovjetunióból, ahol még egy olyan nagy művésznek is, mint ő, megaláztatások sorát kellett elviselnie, 1977-ben kérvényezte, hadd menjen egy évre külföldre. Helyzete ekkor már tarthatatlan volt, többször előfordult, hogy saját világhírű együttesével, a Moszkvai Kamarazenekarral sem léphetett fel, a Goszkoncert a Barshainak érkezett vendégkarmesteri meghívásokat is rendszeresen visszautasította. A kérvényre gyors válasz jött: mehet, de csak akkor, ha soha többé nem tér vissza. Persona non grata lett. Így került Izraelbe, ahol, bár zsidó volt, idegenül érezte magát: ha hazája nem üldözi el, esze ágában nem jutott volna alijázni. Át is költözött Európába, amint lejárt a szerződése az Izraeli Kamarazenekarnál.
Barshainál makacsabb embert kevés volt, ha valamit a fejébe vett, tűzön-vízen át ragaszkodott hozzá, leginkább az elveihez. Ez tette morálisan naggyá: nem lehetett megtörni, megvásárolni, gerincét nemhogy megroppantani, meghajlítani sem tudták. Pedig a KGB a legpiszkosabb manővereket is bevetette ellene. Harmadik házassága a japán műfordító Teruko Sodával azért ment tönkre, mert a KGB tudatosan hamis információkkal vezette félre a nőt. Ha már a Szovjetunióban nem tudták megtörni, elüldözése után az emlékét is megpróbálták kitörölni. Barshai volt minden idők egyik legcsodálatosabb vonósnégyesének, a Borogyin-kvartettnek a brácsása 1945-től 1953-ig. Emigrálása (pontosabban elüldözése) után átírták a kvartett történetét, Barshai nevét nem volt szabad feltüntetni, mintha nem is létezett volna. Mindezt úgy, hogy a kvartett (megérdemelten) a sztálini évek sztáregyüttese volt. Amikor 1953-ban Prokofjev és Sztálin egyazon napon meghalt, mindkét temetési bizottság őket akarta a gyászszertartáson felléptetni. A gordiuszi csomót úgy vágták át, hogy a négy zenészt szirénázó mentőautó vitte egyikről a másikra, nehogy elkéssenek.
Barshai alapította meg 1955-ben a Moszkvai Kamarazenekart, amelyet Sosztakovics „a világ alighanem legjobb kamarazenekarának” nevezett. 1977-ig vezette az együttest, amely csodálatos koncertek százai mellett meghonosította a Szovjetunióban az addig alig ismert barokk repertoárt, elsőrangú lemezeket készített (a Mozart-szimfóniákból – elsőként – az összes ismétléssel, melyek egy részét a lemezek nyugatra készült változatából kihagyták). Új művek tucatjait írták nekik, Sosztakovics többek között 14.szimfóniáját. A kor egyik legsikeresebb zenei formációját 22 éven át vezető Barshai nevét 1977 után kiradírozták a zenekar életrajzából, mint ahogy Sosztakovics félhivatalos életrajzából is kihagyták őt, a zeneszerző egyik legelkötelezettebb munkatársát.
Konoksága, kitartása elképesztő megoldásokra ösztönözte. 13 éves koráig nem tanult hangszert, ekkor jutott eszébe, hogy hegedülni fog. Mindenki lebeszélte: ebben a korban ez már lehetetlen. Dafke belevágott, nem is akárhogy, hat év múlva a Moszkvai Konzervatórium legígéretesebb diákjai között volt. Amikor 1945-ben, 21 évesen vonósnégyes alapításra adta a fejét, adva volt három kiváló művész, köztük első felesége, a hegedűs Nyina, de nem volt jó brácsás. Barshai otthagyta a Konzervatórium hegedű szakát, átment a brácsa tanszékre és beült brácsázni a kvartettbe. Nem volt rossz döntés, a hangszernek nála nagyszerűbb művelője nem sok akadt, ha egyáltalán akadt, a múlt században.
Következetessége, ami morálisan példaképpé emelte őt, pályáján, főleg annak emigrációja utáni, karmesteri periódusában, hátrányt is jelentett. Végletekig igényes, kemény, szigorú dirigensként ismerték, képes volt órákig bajlódni egy-egy részlettel. 1982-88 között az angol Bournemouth Symphony Orchestra zeneigazgatója volt, zenészei háta mögött Dr. No-nak nevezték, soha nem volt elégedett. Kollégáitól tudom, hogy a Moszkvai Kamarazenekar első hangversenyére hat hónapig próbált és még utána is panaszkodott, hogy nem volt elég idő a felkészülésre. Talán ezért is érezte magát jobban a lemez stúdiókban, mint a koncerttermek pódiumán.
Mozart: g-moll szimfónia, K.183 – Moszkvai Kamarazenekar/Barshai
Budapesten persze el kellett fogadnia, hogy mint minden vendégkarmesternek, három nap próba áll a rendelkezésére. Sokszor kifutott az időből, mert – ezt a zenészek nem szokták szeretni – rövid instrukciók helyett hosszú előadásokba bocsátkozott, amolyan német-orosz-angol keverék nyelven, sokan nem is értették. De mindenki tudta, nem akárki áll a karmesteri dobogón, a zenekar szívét-lelkét beleadta a produkciókba. A koncertek végül is jól sikerültek, bár Barshai, nem hazudtolva meg önmagát, a vacsoránál hosszan sorolta, mivel nem volt elégedett, pedig felesége, láttam, rugdosta a lábát az asztal alatt, fogja vissza magát.
Beszélgetéseinkből két történet ragadt meg bennem. Az egyik az emigrációjához vezető útról szólt. „A Szovjetunióban mindenki egy bábú volt a sakktáblán. Mindegy, hogy paraszt, futó, vagy királynő, a sorsáról nem maga döntött, bármikor leüthették. És ez elviselhetetlen” – mondta.
A másik egy beszélgetés volt Beethovenről akkor, amikor a Nagy fúgát vezényelte a BFZ élén. Egy anekdotát elevenített fel: Schuppanzigh, a Beethoven vonósnégyeseit bemutató kvartett primáriusa panaszkodott a zeneszerzőnek, hogy néhány ütem eljátszhatatlan. A süket Beethoven üvöltve válaszolt: „Szarok a maga nyenyeréjére, nekem Isten diktálja a zenét!” Barshai itt elgondolkodott és hozzátette: „Mostanában Mahler befejezetlen 10. szimfóniáját próbálom rekonstruálni. Minden nap várom, hogy Isten diktálja, de pechemre csak németül tud, oroszul nem.”
