Mi van most Héja Domonkossal? Mit gondol a karmesteri pályáról? Mi a zeneművészeti oktatás feladata? Ő maga tanítana-e szívesen? Többek között ezekre a kérdésekre is válaszokat kaphatunk az interjúból.
Tűző napsütés volt. A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon próbáltuk Goldmark Károly Sába királynője című operáját. A szokásosnál is nehezebb anyaggal szembesültünk már a kartermi próbák folyamán. Akkoriban a Magyar Állami Operaház kórusában voltam kisegítő énekes, pályára visszatérni igyekvő négygyermekes anyukaként. A mű igazi kórusopera: nehéz, hosszú, nagy íveket igénylő, és meglehetősen magas lágéba komponált kórusállásokkal.
Kimerülten álltam neki a hosszadalmas próbának. Meglepődve észleltem azonban, hogy egyáltalán nem fáradtam ki hangilag. Sőt, talán most először kezdtem érteni, átlátni a zenei íveket. Könnyebb lett a levegőbeosztás, és a megfelelő dinamikának köszönhetően a magasságok éneklése sem volt fizikálisan megerőltető. Kíváncsian tekintettem a zenekart könnyed, de óramű pontosságú, precíz mozdulataival vezénylő magas, mosolygós karmesterre. Teljes biztonságban éreztem magam, és a belőle áradó derű az egész társulatot magával ragadta.
Ő volt Héja Domonkos.
Pályáját gondolom nem kell bemutatnom. Röviden idézek az Operaház honlapjáról:
1997-ben ütőhangszeres, majd 1998-ban karmesteri diplomát szerzett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. Megnyerte a Magyar Televízió IX. Nemzetközi Karmesterversenyének első díját, közönségdíját és a Solti György-különdíjat is. Az athéni Dimitris Mitropoulos Nemzetközi Karmesterversenyen különdíjat és a közreműködő Chromaton Zenekar nagydíját nyerte el. Az 1995/1996-os évadban Weiner László-ösztöndíjjal a Budapesti Fesztiválzenekar asszisztens karmestereként dolgozott Fischer Iván dirigens mellett. 2003-tól a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának állandó asszisztens karmestere.
2001-ben debütált a Magyar Állami Operaházban Puccini Bohémélet című operájával. 2002-ben Firenzében és Rómában Bartók A kékszakállú herceg vára című operáját vezényelte nagy sikerrel. Visszatérő vendége a Kassai Állami Filharmóniának, a Macedón Filharmonikus Zenekarnak, Tokyo City Filharmonikus Zenekarnak és a Orchestra di Roma e del Laziónak. 2003-ban Liszt Ferenc-díjjal tüntették ki, 2005-ben Artisjus-díjat kapott.
2004-re felkérést kapott több olasz zenekartól, valamint a Deutsches Symphonie-Orchester Berlintől. Az általa 1993-ban alapított Óbudai Danubia Zenekarnak 2011-ig vezető karmestere. 2005 és 2011 között a Chemnitzi Színház karmestere volt. 2008-ban Junior Prima díjat kapott zeneművészet kategóriában.
2011 és 2013 között a Magyar Állami Operaház főzeneigazgatója és vezető karmestere volt. 2015-ben megnyerte az Augsburgi Színház főzeneigazgatói posztjára kiírt pályázatot. Azóta Augsburgban él a családjával, Magyarországra főleg a Concerto Budapest és a Magyar Állami Operaház meghívására jön.
Sok karmesterrel dolgoztam azóta. Pontosan tudom, mit jelent, ha az ember rábízhatja magát valakire zenészként.
A karmesternek való kiszolgáltatottságot megélni csak a „függönyön innen” lehet igazán.
Természetesen bizonyos energiák a közönség soraiba is eljutnak: a harmónia és a diszkomfort érzése az érzékenyebb hallgatók számára legyengített formában bizonyára érzékelhető, ám a színpadon mindez ezerszeresére nagyítva létezik. Épp ezért marad meg egy-egy karmester jó vagy rossz emléke a zenészek zsigereiben hosszú évekig vagy akár örökre.
Az Időablak
Beszélgetéseink során aztán kiderült, hogy mivel nagyjából egyidősek vagyunk, rengeteg közös ismerősünk, barátunk van. És hát bevallom, a kilencvenes évek közepén lelkes rajongója voltam az Óbudai Danubia Zenekarnak, mivel mindamellett, hogy egy nagyon jó barátom játszott a zenekarban, egy rendkívül friss, lendületes zenekart ismerhettem meg, ami fiatalként különösen fontos volt számomra. Utólag sokat mosolyogtam magamban, mennyit hallgattam akkor a barátomtól, hogy „a Domos így, a Domos úgy…”. Hát ott ült akkor velem szemben a művész-büfében nagyjából húsz évvel később – ő három, én négy nagyjából ugyanannyi idős gyerek szülőjeként. Ez az Élet. És egyben az én időablak-elméletem.
Amikor két ember összetalálkozik, és valami fontos dolog történik, korlátozott időre kinyílik egy időablak. Legközelebb aztán, amikor akár tíz, húsz vagy ötven év múlva a két ember ismét találkozik, kinyílik ugyanaz az időablak, és a beszélgetés folytatódik ott, ahol legutóbb abbamaradt.
Az interjú
Hetek óta a művészképzéssel foglalkozom. Sokan írtak nekem azóta. Sokan akartak velem beszélni, nyilatkozni. Úgy döntöttem, felkeresek egy embert, akivel rég nem találkoztam, akivel erről a témáról nem beszélgettem, aki számomra hiteles ember, és aktívan nincs jelen egy ideje a „kultúrharcban”, így érzelmileg nem érintett. Bizonyos szempontból kívülállót kerestem, úgyhogy Héja Domonkos jutott eszembe. Írtam neki, és ő vállalta a beszélgetést. „Épp karanténban vagyunk. Az egész család elkapta a koronát, de szerencsére minden rendben van. Szóval lesz egy kis alapzaj, de tudunk beszélni”. Kötetlen, hosszú beszélgetés kerekedett, amelyet erősen megvágtam, hiszen csalinkáztunk erre-arra, szülőként, zenészként is tekintve a hazai kulturális életre, különösképpen a zeneművészeti oktatásra.
A beszélgetés nem ad választ a művészképzéssel kapcsolatos kérdésekre, ahogy az eddigi írásaim sem tették.
A Kultúrpanda célja továbbra is az eszmecsere.
A szakma berkein belül és kívül, minden emberrel, akinek a magyar kulturális élet számít. Ennek ellenére, vagy éppen ezért nagyon fontos dolgok is szóba kerültek, amelyeknek egyfajta eszenciája ez a videó. Mi van most Héja Domonkossal? Mit gondol a karmesteri pályáról? Mi a zeneművészeti oktatás feladata? Ő maga tanítana-e szívesen? Többek között ezekre a kérdésekre is válaszokat kaphatunk az interjút meghallgatva. A beszélgetés igazi élmény volt számomra. Kicsit több mint egy órára újra megnyílt az időablak. Ezt az élményt szeretném megosztani a Kultúrpanda olvasóival ezen a héten.
