A Szentendrei Teátrum színpada mellett kezdtem beszélgetni Lukács Miklóssal, Az élet értelme – Egypercesek száz percben című előadás után. Aki követi az írásaimat, tudja, a legutóbbi cikkemben úgy búcsúztam, hogy biztosan megnézem újra ezt a darabot, de csöndben, megbújva hátul a közönség soraiban, hogy gondolataimba burkolózva eltűnhessek észrevétlen, Örkény világán töprengve. Aztán valahogy mégsem így alakult. Ugyanis mióta először láttam a darabot a BMC-ben, folyamatosan Lukács Miklós és az ő hangszere járt a fejemben.
Hirtelen felindulásból írtam neki az előadás napján, hogy tudunk-e majd valamikor beszélni, mire ő azonnal azt válaszolta, keressem meg előadás után. Így hát mégiscsak félredobtam nem létező inkognitómat és előjöttem a nézők soraiból, mikor a MűvészetMalom kiürült. Azonnal lefegyverzett a kedvessége és közvetlensége. Ahogy bemutatott az őt körülálló embereknek, köztük Mácsai Pálnak…
Tudom, hogy vannak pillanatok, amit az ember sosem felejt el. Vannak tekintetek, kézfogások, mosolyok, melyek örökre beleégnek a retinánkba… Tudtam azt is, hogy ez most valami csodálatos találkozás. A hangszerre mutattam. Aztán ahogy beszélgetni kezdtünk róla, ösztönösen a színpadra léptem.
A titokzatos hangszer még ott állt a rivaldafényben, mint az előadás után az utcán autogramot osztogató sztár.
Odaléptem hozzá. Miklós követett. Óvatosan megérintettem az ujjammal a húrokat. Egy darabig a hangolásról beszélgettünk. Elénekeltem a hangokat alulról felfelé, ahogy a húrok szépen sorban egymás után felcsendültek, miközben ő leütötte őket. Nem lehet ütős hangszer. Hiszen énekel. Vagyis én énekelek vele.
„De igen, ütős hangszer. Valójában a kézben van a lényeg.”
– és mutatta is a mozdulatot, mellyel a húrokat megszólaltatja. „Akkor is énekel” – gondoltam magamban, és bár érzésem szerint a hangszer lényege éppen ebben a fura besorolhatatlanságában rejlik, inkább témát váltottam és tovább kérdezgettem. Kiderült, hogy 2001 óta a Rajkó-Talentum Tánc- és Zeneművészeti Iskolában tanít fiatal zenész-palántákat. „Ezt a hangszert el lehet kezdeni nagyon fiatalon, de később is. Én is csak nyolcévesen kezdtem, pedig édesapám is cimbalmos és ott volt a hangszer a nappalinkban.”
A hangszerre terelődik újra a szó. „Ennek az eredetileg magyar hangszernek az otthona Magyarországon kívül jelenleg, Romániában, Szlovákiában és Moldáviában van. De Európa számos más területén, sőt, Amerikában is elkezdtek már foglalkozni a cimbalomoktatással. A hangszer jövője a mi kezünkben van. Nem vagyunk sokan, ha nem vigyázunk, könnyen elfogynak a cimbalmosok. Óriási a felelősség. Rengeteg múlik az oktatáson. Meg persze azon, hogy milyen szerepet kap a cimbalom a zenei életben.
Sokszor volt szó róla, hogy a Zeneakadémia jazz tanszakára is bekerül, eddig azonban ez nem történt meg.
Én a magam részéről folyamatosan a hangszer határait keresem. Még nem találtam meg.” – mondja huncut mosollyal. „Kortárs zene, jazz, klasszikus-, elektronikus zene, sok úton járok egyszerre.”
Teljesen megértem. Mindannyian a határainkat keressük. És a zenész egy a hangszerével. Lukács Miklós pedig kísérletező ember. A szó legjobb értelmében. Több cimbalommű született már az ő képességeire komponálva, ilyen többek közt Eötvös Péter: da capo című műve, Bella Máté: Sounds of Generations Y-Part II című cimbalomversenye, vagy Fekete Kovács Kornél, Szakcsi Lakatos Béla, Oláh Kálmán, Bacsó Kristóf, Vukán György cimbalomversenyei és Borbély Mihály kettősversenye, amit cimbalomra és tárogatóra komponált.
„A családban nagyon sok a zenész.
Sokszor vérre menő viták vannak a klasszikus és jazz zenészek között egy-egy nagyobb családi eseményen.
Aztán persze összemosolygunk, hiszen nyilvánvalóan egy „csapat” vagyunk, és a határok amúgy is sokszor összemosódnak. Erre talán én vagyok a legjobb példa.”
Aztán egyszercsak azt mondja: „Egyébként én már rájöttem: híres ember, híres hely, híres darab. Ez a Szentháromság. A mágikus hármas. Ha biztos sikert akarsz, ennek a háromnak együtt kell állnia. Ugyanazok az emberek, akik a Zeneakadémián öltönyben megilletődötten hallgatják a játékomat, egy kisebb klubban simán hangosan beszélgetnek egymással a színpadhoz egészen közel ülve, miközben játszom, ami bevallom, nagyon zavar engem.
A pandémia alatt az emberek teljes koncerteket néztek úgy, hogy közben kimentek megcsinálni egy kis ennivalót, vagy intézni pár dolgot, aztán vissza.
Világsztárokat nézhettek pizsamában fogmosás közben. Sokminden kiderült, amit eddig csak sejtettünk. Hogy mi a valóság? Kellünk-e mi művészek személyesen valójában a művészi élmény megéléséhez? Szükség van-e ránk egyáltalán? A legújabb lemezbemutatómon ki fog derülni. Kurtág Gyuri bácsi már belehallgatott. Egyedül játszottam föl. Soksávosan, rengeteg hangeffekttel, amelyet mind a cimbalom segítségével hoztam létre. Na ott, a bemutatón majd kiderül erről a véleményem.”
A hangszert közben elpakolták. Lassan fények is kihunytak. A MűvészetMalom gyönyörű vörös macskája, mely a darab alatt váratlanul a színpadon is megjelent, még egyszer méltóságteljesen elsétált mellettünk, jelezvén, a varázslat hamarosan véget ér. Elbúcsúztam. De bevallom, hiányoznak. A Malom, a Macska és a Művész. Az igazi mágikus hármas…
