Lassulás, elcsendesedés inspiratív, önazonos, értékteremtő gondolatok medrében. A #slowjournalism (vagyis a slow life forradalom újságírásra gyakorolt hatásának) szellemében 2020 legelején interjúprojekt indult útjára, amelyet először a COVID-hullámok, majd egyéb váratlan helyzetek lassítottak.
A különleges gondolatmeneteket tartalmazó beszélgetés-sorozat végül a Nekünk írták a dalt! című kiállítás kísérőjeként jelenik meg hivatalosan. Olyasmi ez a projekt, mint egy fura film, egy nyitott végű road-movie, amely során színészvezetés helyett tér nyílik improvizációra. Így lehet ez a folyamat felvétel helyett betekintés. Interjú helyett párbeszéd. Elkapott pillanat helyett jelenlét. Lehet, nem is a film, hanem a werkfotó az érdekes?
Oláh Krisztián korát meghazudtoló érettséggel van jelen a kortárs jazz színtéren. Piszkosul fiatalon megjárta már a Montreux-i Nemzetközi Jazz Zongoraversenyt és a washingtoni Theonius Monk Institute nemzetközi jazz versenyét. Az alap, azonban még mindig „a családban marad”. Improvizáció, zenei flow, mentorálás, folyamatos megújulás – Szakcsi Lakatos Bélára emlékezve #generációsörökség.
– Milyen benyomások, gondolatok jutnak először eszedbe pályád meghatározó alakjáról, Szakcsi Lakatos Béláról? Miért volt ő különleges mentor a fiatal jazz-zenészek számára?
– Csak a legnagyobb művészekről mondható el az, hogy folyamatosan az újat, a frisset, a reformot keresik és csinálják. Ő rendelkezett ezzel az attitűddel, és ez minden fiatal zenész számára mértékadó lehet. Mindig is azt láttam rajta, hogy fáradhatatlanul friss zenei kísérleteket keres, sokszor több vitalitással és energiával, mint mi fiatalok! Folyamatosan új kontextusokba helyezte a saját művészetét, mindig képes volt a zenei reformra, soha nem helyezett semmit korlátok, konvenciók közé, hanem lazán, magától értetődően csinált mindent. Nagyon fontos megjegyezni ide kapcsolódóan, hogy fiatal, hasonló szellemiségű zenészekkel vette magát mindig is körbe. A nyitottság a fiatalok felé mindig vitalizálta őt. Sosem a konkurenciát, hanem mindig a partnert látta a fiatalokban és az általa mentoráltakban.
– Mi a legemlékezetesebb vele közös projekt számodra?
– Három emlék jelenik meg a legmarkánsabban, mindhárom más-más időszakomban volt meghatározó.
Húszéves voltam, amikor 2015-ben a Művészetek Palotája szervezett Szakcsi és ifjú tehetségek koncertet. Óriási megtiszteltetés és szakmailag meghatározó élmény volt az, hogy meghívott erre az alkalomra fellépni. Teljesen szabadon improvizáltunk Thelonius Monk ‘Round Midnight c. stamdardjére. Semmi próba nem volt a koncertet megelőzően, Béla bácsi a közönségnek is elmondta a szám előtt, hogy ezt úgy hallgassák, hogy megismételhetetlen első alkalom lesz, minden egyes hang ott fog megszületni, a pillanat varázsában, a színpadon. Hihetetlen zenei flow élményben volt részem, csodálatos volt.
2017-ben Kőszegen töltöttünk egy éjszakát a Creative Art improvizációs verseny után. A reggelinél néztem ki a fejemből , szívtam a cigit, kávéztam, minden eszembe jutott csak a hangok nem, majd lejött Béla bácsi, leült velem szemben és másfél órán keresztül csak a zenéről beszélt, reggel fél nyolctól kilencig – ábécés névvel énekelte az ötleteit és olyan tűzzel mesélte, milyen zenét képzel el a jövőben, hogy nem találtam szavakat, magával ragadott. Elszégyelltem magam ezután, nem nagyon nyomasztóan, csak megfogalmazódott bennem: hogy engedhetem meg magamnak húszonévesen, hogy akár egy napig ne gyakoroljak, vagy ne akarjak valami újat megtanulni? Hihetetlenül sokat tanultam abban a másfél órában a zenéről, aztán csodálatos élmény volt hallani, ahogy a Rákfogó együttessel a következő években életre kelnek az invenciók, melyekről mesélt.
Abban a szerencsében van részem, hogy életének utolsó évében intenzív munkakapcsolatban voltunk, utolsó nagyszabású műve a “Tudás Fája” kapcsán, melynek én készítettem a zongorakivonatát, így lehetőségem volt a lehető legközelebbről tanulmányozni a művet és rendszeresen konzultálni Béla bácsival. A sokszor órákig tartó telefonbeszélgetések túlmutattak a gyakorlati és zenei kérdéseken, azt gondolom életre szóló zenei és esztétikai kérdésekben kaptam útravalót, melyekért elmondhatatlanul hálás vagyok.
– Hogyan kapcsolódtál az improvizációhoz? Mikor indul ez nálad?
– Ennek is köze van Béla bácsihoz, aki egyébként édesapám keresztapja. Ők ketten rendkívül meghatározók voltak az életemben szakmai szempontból, az improvizációra való nyitottságot és képességet is tőlük kaptam az útra. Tíz-tizenegy éves koromban apukám játékból kipróbáltatta velem, hogy játsszak valamit a zongorán, ami jön. Elkapott rögtön ez az élmény, imádtam csinálni.
Emellett fontos megjegyezni, hogy rengeteg zenét hallottam otthon, leginkább Bartók- és Sztravinszkij műveket. Édesapám rövidesen elvitt Béla bácsihoz, hogy hallgassa meg, ahogyan improvizálok. Nagyon tetszett neki, hogy ilyen fiatalon huszadik századi stílusban, rövid darabokat improvizálok! Innentől aztán nem volt megállás.
Folyamatosan inspiráltak, támogattak, hogy ezen az úton kell haladnom. Merjek improvizálni gátlás nélkül, ösztönösen, ez a legfontosabb, amit Béla bácsitól tanultam. Elmondása szerint nagyon fontos a kortárs világban az erre való hajlam és képesség, mert ez adja meg a továbblépési lehetőséget, a folyamatos lüktetést és megújulást. A ma művészének kulcsfontossága, hogy bármilyen kontextusban, bármilyen platformon képes legyen improvizálni.
– Hogy állsz a fúziós műfajjal?
– Úgy érzem, évről évre vagy talán hónapról hónapra egyre nyitottabb vagyok. Törekszem rá, hogy ne megfelelésből komponáljak, nem mindig sikerül, de a végeredményen meg tudom hallani, hogy őszinte és önazonos-e amit írtam. Valahogy így állok a fúzióhoz, ami egyelőre nem elsődleges szempont, amikor új anyagot írok, viszont ha őszintén komponálok, akkor feloldódik minden olyan hatás, – ha úgy tetszik, fuzionál – melyek a legjelentősebbek mostani időszakomban.
Továbbra is az elsődleges inspirációs forrásom az európai klasszikus zene elmúlt három évszázada, azonban hogy épp melyik szerző, vagy stílus illetve korszak hat rám jobban, az folyamatosan változik. Emellett az utóbbi tíz évben rendkívül sokat nyitottam a kortárs könnyűzene felé, mostanában az foglalkoztat leginkább, hogyan tudok létrehozni olyan kortárs, művészi igényű zenét, mely a mai közönség számára is aktuális nyelven és formában szólal meg.
– Amikor beszéltünk Béla bácsival, arról is beszélt, hogy bonyolultnak látja a fiatal zeneszerzők helyzetét ma. Te hogyan érzékeled?
– Abszolút egyetértek, de talán ma már úgy gondolom, hogy ami a nehézség, az egyben nagy lehetőség is. Nagyon fontos az útravaló, amit kaptam tőle, vagyis minden műfajra legyek nyitott és minden stílust próbáljak interpretálni, ha a helyzet úgy kívánja. Legyen minél színesebb az eszköztáram, amellyel a saját zenémet közölni tudom. Egyre nagyobb a zaj, és komoly, kitartó PR munkát kell végeznünk, azért hogy meghalljanak minket, hogy eljussunk az emberekhez. Ez a művészlét természetes velejárója lett. Azt gondolom, a ma legnagyobb kihívása az ‘I am famous’ social media jelenlét és a visszahúzódó önreflektív alkotó paradoxonának megoldása, mely véleményem szerint valahol középen kell legyen.
