Egy sikerekben gazdag múltú zenekar, egy karmester, akit Amerika egyik legkiválóbb együttese élén eltöltött nyolc éve tett világhírűvé, egy hegedűművész, akit immár négy évtizede ünnepelnek a legnagyobb koncerthelyszíneken — és a zeneirodalom két kivételes remekműve: ez vár a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem közönségére november 9-én, Joshua Bell és az NDR Elbphilharmonie Alan Gilbert vezényelte estjén.
Hamburg zenetörténete színes és változatos: olyan muzsikusok működtek a városban, mint minden idők egyik legtermékenyebb zeneszerzője, Georg Philipp Telemann, vagy a barokk és a klasszika közötti átmeneti korszak, az „érzékeny stílus” — empfindsamer Stil — meghatározó alkotója (egyébiránt Telemann keresztfia), Carl Philipp Emanuel Bach. Hamburgban született 1833-ban Johannes Brahms, onnan hozta a zenéjében gyakran feltámadó északi szél hűvös, tengerszagú illatát, és az itteni Zeneművészeti Főiskola tanára lett száznegyven évvel később, 1973-ban Ligeti György. Arról se feledkezzünk meg, hogy a 20. század egyik legismertebb zenei sikertörténete is a városban kezdődött, igaz, nem épp luxuskörülmények között, hiszen korai éveiben, 1960 és 1962 között a Beatles Hamburg St. Pauli negyedének mulatóiban töltötte — George Harrison finom eufemizmusával — „inaséveit”.
A város immár sok évtizede világhírű szimfonikus zenekarának nevében a betűszó a kezdetekre utal: csupán lélegzetnyi idővel a II. világháború vége után az együttes az Észak-német Rádió (Norddeutscher Rundfunk — NDR) Szimfonikus Zenekaraként kezdte meg máig tartó pályafutását. A muzsikusok élén főzeneigazgatóként megfordult karmesterek listája impozáns és önmagáért beszél: a kivételes minőség védjegye. Valójában azonban a bevezető negyedszázadot a névsorból egyetlen név képviselte: Hans Schmidt-Isserstedt munkája jelentette a negyvenes—ötvenes—hatvanas években — 1945-től 1971-ig — a művészi építkezést, a fejlődés folytonosságát. Ő tehát nagyon hűséges volt, és sokáig maradt — aminek hallhatóvá is vált az eredménye…
Akik Schmidt-Isserstedtet követték — Moshe Atzmon (1972—1976), Klaus Tennstedt (1979—1981), Günter Wand (1982—1990), John Eliot Gardiner (1991—1994), Herbert Blomstedt (1996—1998), Christoph Eschenbach (1998—2004), Christoph von Dohnányi (2004—2011), Thomas Hengelbrock (2011—2018) — nála rövidebb ideig vezették az együttest, de rendkívül színes ízlésvilágot és progresszív értékrendet képviseltek, híven őrizve minden időben a nyitottság, az innovatív szemlélet és a maximalizmus alapelvét. Csupa világklasszis. Az évtizedek folyamán a közönség számára nyilvánvalóvá vált, hogy az NDR Szimfonikus Zenekarának játéka egyet jelent a magas színvonallal és a szuggesztivitással.
Aztán eljött 2017, megnyílt Európa egyik legszebb és legizgalmasabb új kulturális központja, az Elbphilharmonie, amely vízben horgonyzó hajót formázó alakjával építészeti szempontból is különleges élményt nyújt. (Müpa csak egy van című sorozatunk nyitó cikkében bemutattuk az intézményt — Müpa Magazin, 2018/4., augusztus—október, 60—61. oldal.) Az NDR Szimfonikusait az a szerencse érte, hogy addigi állandó játszóhelyükről, a nagy múltú és jelentős presztízsű Laeiszhalléból a frissen átadott palotába költözhettek, annak rezidens zenekaraként. A változást az együttes névmódosulása nyomatékosította: ettől kezdve hívják a zenekart NDR Elbphilharmonie-nak.
Nem sokkal az új otthon megtalálása után érkezett az NDR Elbphilharmonie élére mai karmestere, Alan Gilbert. Az ő karriertörténetében van egy szép „családi szál”. Szülei — japán anya, amerikai apa — a New York-i Filharmonikusokban hegedültek. Mit ad a sors: 1967-ben született fiuk (aki eleinte a szülőkhöz hasonlóan húrokkal és vonóval foglalatoskodott), negyvenkét évesen, 2009-ben éppen ennek a zenekarnak lett főzeneigazgatója, nem kisebb sztár, mint Lorin Maazel utódaként. Korábban persze tartalmas tanulóéveket töltött olyan rangos alma materekben, mint a Harvard Egyetem, a New York-i Juilliard School vagy a philadelphiai Curtis Institute. New York Filharmonikusai előtt pályájának két fontos állomásaként tartják számon a Celevendi Zenekarnál és a Santa Fe Operaházában eltöltött időt. New Yorkban 2017-ig maradt, az NDR Elbphilharmonie vezetését pedig 2019-ben vette át. Hamburgi munkája mellett 2021 óta a Svéd Királyi Opera zeneigazgatói teendőit is ellátja.
A koncert szólistája korunk egyik legnagyobb hegedűművésze, az Alan Gilberttel egy évben született, szintén amerikai Joshua Bell, akit négy évtized óta a világ minden táján telt házak ünnepelnek. Virtuóz, ám elmélyült, nagy formátumú muzsikus, jelentőségét jól illusztrálja, hogy Budapesten sok éve Kocsis Zoltánnal adott szonátaestet. A magyar muzsikusokhoz egyébként szoros szálak fűzik, Várjon Dénessel is hallhattuk együtt muzsikálni. A hangverseny nyitószámaként Csajkovszkij Hegedűversenyét szólaltatja meg: az 1878-ban keletkezett műnek — a versenymű-irodalom egyik dédelgetett kedvencének — szintén van magyar vonatkozása: szerzője eredetileg a veszprémi születésű Auer Lipótot — Leopold Auert — szerette volna megnyerni az ősbemutató szólistájául. A Szentpétervári Konzervatórium nagy tekintélyű tanára azonban néhány részlet hangszeres írásmódját kifogásolva nem vállalkozott a darab megszólaltatására, így lett a bécsi első előadás hegedűse Adolph Brodsky, a taganrogi születésű virtuóz, aki arról is nevezetes, hogy lipcsei éveiben (a Konzervatórium tanáraként működött ott) egy karácsonyi ebéden egy asztalhoz ültette otthonában Brahmsot, Csajkovszkijt és Grieget. Jó lenne hallani, hogyan és miről beszélgettek!…
A hangverseny második részében a szimfóniairodalom egyik legjelentősebb alkotása, Mahler 1901/02-ben megalkotott 5. szimfóniája csendül fel. A haláltudattól az életigenlésig ívelő alkotás negyedik tétele a zeneirodalom egyik legbecsesebb gyöngyszeme, a szerelmi vallomásnak szánt Adagietto, amelyben Mahler felesége, Alma Schindler iránti érzelmeit foglalta hangokba.
